Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1491.

1491.

Egyformán süt ránk az áldott Nap, amikor tényleg,

ha nem takarja felhő ott a Földet, mert nagyrészt

igen, meg aztán perzselése beesési szög

függvénye, szemben nagyon éget, szőrmentén alig.

De arra jó a saját igen nagy méret, innen

a talajról istenadtának látszik eredmény,

pedig az a szereplő légtömeg akarata,

sűrűsödik, ritkul, száguld, áll, mint neki tetszik.

Nem közömbös hozzá a felület sem, fogadó

készsége mintegy meghatározó, hegyek orma

lehúzza az esőt, síkság vár a ciklonokra,

s egyéb megfigyeléseket tehetünk okosan.

A helyzethez pedig alkalmazkodni kellene,

de nem kiemelve egyetlen szempontot, hasznot,

mint termeltethetnénk többet a természettel, mert

hamarabb visszaüt befolyásunk, kárrá válik.

S mivel már képesek vagyunk visszatekinteni

a földtörténetre is, benne jobban mutatja

magát az emberi tevékenység, földmunkákat

látunk őrült nagy időbeli s nagyságrendben.

Ami felveti, hogy egyirányba húztak akkor

emberek, másként nem látnánk teljesítményüket,

tájátalakítást, vizes helyek sorozatát,

mind-mind őket szolgálta, de fenntartható módon.

Mikor és hogyan szűnt ez meg, még alig vizsgáljuk,

pedig lassanként vissza kellene térnünk hozzá,

s ma nemcsak a két kezünk ereje segítheti

a megfelelő elképzelést, kivitelezést.

Ahhoz azonban újból egyetértés szükséges

erőforrásaink jó irányának ügyében,

amire kevés a hajlam külön sikereket

egyelőre mások rovására bezsebelőktől.

Hogy közben süllyed az emberiség hajója, már

mindenki látja, de még régi mód szól a nóta,

gúzsba kötve táncol rá szabadnak mondott ember,

ágyútöltelékké s célponttá válik világunk.

Erőszakos rossz gyakorlat folytatása helyett

régen ideje lenne áttérni megoldásra,

de úgy látszik, míg a végveszély nem nyilvánvaló,

nincs kellő lépés, csak nehogy aztán késő legyen.