Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1495.

1495.

Felpörgeti életünk közvetlen kapcsolódás,

de nem könyvből képzelet, előugrik mozgókép,

zeneszó, tánc, beszéd, színesben és azonnal is,

mintha ott lennénk a helyszínen, beleéléssel.

Írhatunk neki, s válaszol az előadó, ha  

valamit még szívesen kapnánk tőle tudásból,

vagy ha nem értünk egyet vele, jelezhetjük, és

ő vitatkozik véleményünkkel, izgalmasan.

De műsorok többsége előzetes rögzítés,

gondos felépítés, kutatott ütős eredmény,

életre szóló jótanács, tapasztalt tanulság,

látszólag, s befurakodik üres apróság is.

És olyasmikbe vesztegetjük el drága időnk,  

amivel az életben volt szokás találkozni,

de itt kiélezve, kisarkítva jön elő, hogy  

kíváncsiságunk felkeltődjön, ne kattintsunk el.

Mert ösztönösen beindul a védekezésünk,

unalom, vagy utálat, mint tévéreklámoknál

kimegyünk a konyhába, fürdőszobába míg az

szól, ezerszer ismételt, védtelen polgárt gyötrőn.

Élőzésnek mondják, ami tehát nem az, csupán

egyoldalú kapcsolat, ránk célzott közvetítés,  

szereplők nem szólíthatók meg, mint a színházban,

koncerten legalább tapssal, meccsen szurkolással.

Utóbbi fújozás is lehet, versenyizgalom

régóta hevít mellet, ugyanezt átvinni a

képernyők előtt ülőkre nem menne sztárolás

nélkül, de eléri, hogy mily drága termékek ők.

Nem új ez a Nap alatt, már az ókorban is volt,

gladiátorok szórakoztattak, lóversenyek,

ma természetes életünk hiányát pótolják,

nemcsak pénzzel fizetünk érte, de életmóddal.

Beállunk könnyedebbnek tetsző élet és műsor

hívei közé, s közben irányítottá válunk,

azt fogyasztjuk, amit elénk raknak, gyártatnak a

befektetők, azaz nem ők szolgálnak ki minket.

Veszélyes, ha e művilágért élünk, elszakad

kötelék valóságtól, mi lelkünk táplálója,

képesség tárháza, megbénul alkalmazkodás,

mi lesz velünk, ha nemvárt, esetleg sosemvolt jön?