Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1498.

1498.

Beszédben fürdeti lelkünket gyerekkorunkban

családunk, környezetünk, mígnem tisztára mossa

képzeletünket is, és szándékainkat, legyünk

olyan normálisak, mint ők, közösség tagjai.

Egész nap mozgunk, mégis este rendszeretően

menjünk aludni, ne a fáradtság döntsön ágyba,

s ne bóbiskoljunk el már estefelé bávatag,

amikor a társalgásból sokat tanulhatunk.

Így aztán frissen és korán ébredünk reggelente,

nem kell költögetni, könyörögve, hogy ne késsünk,

figyelem fegyelme gyakoroltat napi rutint,

végül nyugalmas szokásokká válik életünk.

Az iskola még több szóval és mondattal áraszt

ránk tájékozódáshoz hozzásegítő okos

közeget, hangkavalkádot, tanári szólamot,

társak incselkedését, fontos elismerését.

Onnan tudjuk, hogy milyen a világ, hogy elmondják

sorra nekünk, mások leírt beszédét olvassuk

aztán kedvtelve, vagy kedvetlenül, s mennél több a

kép benne, annál jobban beragasztjuk elménkbe.

Rólunk is leginkább mások beszámolója szól

hozzánk, öntudatunk aztán belső hanggá válik,

jó esetben meggondoljuk előbb, amit közlünk,

s beszédünk nem mond ellent lelkiismeretünknek.

Amint a tettünk is akkor lesz sikeres, ha le

tudjuk írni gondolattal, mit csinálunk, van terv

a fejünkben, nemcsak összevissza próbálkozunk,

aztán gépiessé válnak jó mozdulataink.

Beszédeket intéznek hozzánk hosszú felnőttségünk

idején, templomban, ünnepségen, nagygyűlésen,

mondanivalón túl megérint szertartásosság,

hatása alá kerülünk tömeghangulatnak.

Szerelmet is beszéddel vallunk, bár lehet, nehéz

kifejeznünk magunkat, külön gyakorolandó

érzéseket kezelni, helyretenni, tudatos

létünk beszédtere teremti egyensúlyunkat.

Adjuk át tehát, ami bennünk felgyülemlett és

kikívánkozik, a többieknek, tapasztalat és

élmény sokaságát, de csak adagonként, nehogy

unalmassá vagy túláradóvá váljunk nekik.