Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1503.

1503.

Győzzük meg egymást! – ez a vitatkozók jelszava,

s győzelmük közös, ha közös nevezőt találnak,

mert alapos körüljárással kiderítik, hogy

ugyanazt állították, de különböző módon.

Ennek azért van jelentősége, mert kevesen

hajlandók elismerni magukétól eltérő

módszer létét, önzőségünk ugyanis akkor is

érvényesül, mikor elvileg másokért dolgozunk.

Nehezebb eset, ha valóban csak az egyik fél

igaza áll fenn, s a másik elég erős ahhoz,

hogy fenntartsa álláspontját, s folyton erősítse,

még ha csak azzal is, hogy a másikat támadja.

Ki döntse el igazukat rajtuk kívül, nincs rá

jó válasz, sőt vállalkozó sem, hiszen érvelést

végezni ők tudnak megfelelően, ha tényleg

kifejlesztették elméletüket, s nem hazudnak.

Hazudni, hamisítani azonban nemcsak hogy  

tudatosan szoktak, hanem nem tudva róla, de

kiszolgálva valami korábbit, részleteit

tekintve elfeledettet, tekintélyt tisztelve.

A cáfolathoz tehát nem elég a jelenben

tájékozódni, s ellentételt felállítani,

de annak gyökeréig kell visszamenni, tagadva

az eredeti alap helyességét, jogosságát is.

Ezért szokták mondani, hogy nem tudja, mibe fog,

milyen darázsfészekbe nyúl, aki vitára kel,

merészkedik, mert ameddig leér keze, azon

túl is van még méreg és fullánk nézete ellen.

A világ ugyanis sosem volt fekete-fehér

az uralkodó irányzatok terén, a mélyben

voltak esetleg igazabbak, mint a felszínen

futók, kik nem vitában, hanem fegyverrel győztek.

A háborúnak pedig hosszú az árnyéka a

követő békés időszakban, és lehengerlőn

igazolja az új rend híveinek elveit,

képviselt és törvénybe iktatott érdekeit.

Ezért aztán még az is kérdéses, érdemes-e

egyáltalán vitát nyitni bizonyos ügyekben,

melyeket bebetonoz a hatalom, de az ész

örök szerepe azt mutatja, hogy mindig igen.