Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1504.

1504.

Aki oly közel van hozzánk, hogy megérinthetjük,

nem szoktuk nevén szólítani, mint népnevünket

is külső megnevezésekből ismerjük, magunk

nem használunk olyat magunkra, vagyunk nélküle.

S tudjuk, igen régóta s igen nagyok vagyunk,

kitöltve a Medencét s környező hegyeit,

völgyeit, sőt még tovább menve, ha szaporulat

új földek művelésére sarkalt elődöket.

Így a folytonosság nemcsak időben áll fenn az

emberiséget illetően, hanem térben is,

nincs határ a régiségben, egymás közé mentek,

sokkal több volt az üres terület, mint a lakott.

És ez még manapság is így van, de nem számítjuk  

az átrepültet, erdőket és sivatagokat,

végtelen szántóföldeket a volt sztyeppén és a

Prérin, csak ha szép a táj, mert városok a minden.

Azok kiterjedése azonban töredéke

a Föld egész felszínének, melynek kétharmada

ráadásul tenger, tévesen érezzük, mintha

az egész földön csupán lakott részek lennének.

Igaz, kirándulunk a hegyekbe is, de jobban

szeretünk emberek közé menni, és ha lehet,

mindig máshová, változatosság gyönyörködtet,

de a természet inkább tálcán szemléltetve jó.

Múzeumokban, kiállításon, állatkertben,

fény- és mozgóképen, mint valós helyszínen, hiszen

az veszélyes is lehet, és igen drága, ezért

jó, hogy az ábrázolástechnika közel hozza.

Mégis, közben a távolságokkal megváltozott

környezetünk hatására, s az új nemzedékek

sokasodása folytán jellegzetes különbség

jött létre népek között, mi újabb érdekesség.

És örökségünk nem egyenlő mértékben mutat

múlt emléket, mert a gazdag élet előnyeit

mindenki élvezni akarja, természet-közel

eredetiben, és tőle távoli vívmányban.

Utóbbiakkal a nehézségeket győztük le,

kiszorulva a trópusi édenkertből, nevet

adva jónak és rossznak használatban, s egymásnak

feszülve népek, megtanulták a másik nevét.