Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1507.

1507.

Van valami arányosság azzal kapcsolatban,

hogy mikor az emlékezet csak hat nemzedékre

tekintett vissza, őrzött, fogott át, rokonságot

inkább csupán, és majd fejedelmi családokat,

azaz nagyon csak az élet felszínén mozogtunk

tevékenységben és tudásban, kellett a mélység,

ma így mondjuk és időbeliségnek gondoljuk,

de akkoriban ezt égi magasság nyújtotta.

És azt sem távolságra értve, megmérhetőn,

hanem csillagok a megismerhetetlenséget

példázták, olyan állandóságot, megszakítva

a nappalokkal, mi sötétségen uralkodott.

És bizonyosságot, sőt biztonságot képzeltek

hozzá, tapasztalt magyarázatlanságait

oda helyezve, s onnan eredeztetve lelkünk,

vagy legalábbis valahonnan, és valahová

menve a halál alkalmával, lényeget látva

ebben a viszonyban, függőségben, ismeretlen,

de hatást gyakorló valóság vonatkozásban.

Ahogy viszont egyre több szervet, majd sejteket

felfedeztünk, működésükbe bele láttunk,

a lélek is háttérbe szorult, csak végeredmény

gyanánt vettük figyelembe, nem mint létrehozót,

minket szellemvilághoz kapcsoló kisszellemet.

Ám leegyszerűsítve viszonyunk a léthez még

továbbra is kérdéses maradt, minek köszönjük

értelmünket, vagy kinek, és utóbbit személyként

kell-e tisztelnünk, mint világi uralkodókat.

Lejöttek így a csillagok az égből miközénk,

hogy a különbséget istenivé tegyék köztünk,

belelátni ugyan nem tudunk akkoriakba,

de elrettentésként legalább maradt szerepük.

Földtörténet és világkeletkezés lett mára

a kutatási téma és megcélzott terület,

érzékszervhosszabbító eszközeink is lettek,

világűrbéli viszonyokból magyarázgatjuk

keletkezés–elmúlás menetét oda-vissza,

miközben észre sem vesszük, mily aránytalanul

kicsik lettünk egészhez képest, mi végtelen,

mert bár sokat tudunk, lényünk változatlan maradt.