Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1508)

Nem meglepő vagy véletlen, hogy a hatalomnak

máig szüksége van elnyomónak mondott

gépezetre, működő szervezeti keretre,

de arra semmiképp, hogy milyen sok vért kiontott.

Mert az úgy kezdődött, mint a kocsmában volt szokás,

– ilyennek leírni – hogy valaki visszaütött,

alárendelődni senkinek nincs semmi kedve,

éljen szabadon, boldogan, ki e földön szülött.

De akinek a máséra fáj foga, vadállat

módjára lenne ragadozó, és fegyvert ragadva

kényszerítene, még gyilok árán is, ha hagynánk,

vagy más elnyomással, ne jussunk ötről-hatra.

Mert mi már régóta messze őfölötte járunk,

aki most akar egyről-kettőre jutni, hódít,

úgy gondolja, miközben meghódol aranyunknak,

feladja emberségét, lelketlensége bódít.

Azért aztán felnövesztjük védekező ügyes

képességünket, hisz’ támadni sokkal nehezebb,

belül is megszerkesztjük jó törvényeinket,

tiszta lélek mellé örökítsünk tiszta kezet.

S ennek történelmi léptékű időt kellett

áthidalnia, hogy kis lépéseket megtéve

előrébb haladjunk tökéletesedés útján,

ne tévedjünk el ma sem józan észt félretéve.

És az igaz gyökereinkre esküdjünk ezután,

sokkal inkább, mint eddig eltévedten bolyongva,

odavetett konctól, rangtól nem látva lényeget,

hogy egész közösség jólét sorsa vezet sokra.

S részérdekek szolgálata egyre kevesebbre,

mert akinek sok van, még jobban felaprózza,

ami a sokaságnak juthat, elmegy kedve a

tömegembernek, ha nem jut neki a föld jója.

Kérdés tehát, mennyire avatkozzon bele az

életbe azt óvó hatalmi szervezet, van-e

értelme többet meghatározni feltételnél,

nem lesz-e hamis közös eszme, az erő tan-e?

Együtt legyünk képesek biztonságot nyújtani

egymásnak, de egyénileg tudunk gondolkodni,

elvi síkon versenyeztethetünk sok véleményt,

de erőszak-döntést valóság szerint kell hozni.