Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1510)

Hát, bizonyára nehéz elképzelni annak, kit

másra tanítottak, hogy múlt nem nagy távolságról

és embersokaságtól szól, hanem csak kicsiről

minden tekintetben, családról és szomszédságról.

Hiszen sokkal könnyebb mindent úgy beállítani,

mintha mai világ csupán ugyanolyannak a

követője lenne, ugyanaz ugyanott történt

volna, mint most, csupán az évszáma különböző.

Magoltatják is a történelemórán eme

számokat pozitív és negatív tartományban

a számegyenesen, Krisztus születésével a

középpontban, hisz azóta Új Emberként élünk.

De ha új, nem lehet ugyanolyan, mint a régi,

vethetnénk ellen, de amin nem embertanilag

megragadható különbséget kell érteni, mert

csontozat millió éves maiságot mutat.

Hanem az emberség mikéntjének közösségi

jellegzetességeit kell mérvadóként látnunk

az ősi és régmúltban, a hatékonyságot

értelmi erő, sőt szellem vonatkozásában.

Ez kis csoportokat jelent szerteszét szóródva

a Földön, az arra alkalmas szintből több helyütt

megvalósítva isteni tervrajz betöltését,

ami miatt aztán később Őt is felismertük.

Igen-igen későn történt csak összeütközés

eme csoportok között, addigra már kiderült,

hogy jó az isteni terv, képes az emberszellem

természetet minden körülmény közt felhasználni.

Mármint túlélésre legáltalánosabban, mi

élelem-szerzést, majd -termelést jelent, de hideg

elleni védekezést is, évszakváltásokhoz

alkalmazkodást, sőt szaporodva fennmaradást.

Ebbe ütött be nemrég az erőszak mennyköve,

egymás ellen fordultak megtévedtek, szomszédság

elemésztésére, állatállományának a

megszerzésére, mikor éghajlat rosszra fordult.

De ez csak kevesek eszközévé vált, máshol a

közösségek virágoztak, aztán rajtuk akart 

uralkodni e kisebbség, de kis területen,

és az egészre csak napjainkban lett étvágya.

Az ókorban különösen, de még a középkor

során is, uralkodó családok, dinasztiák között,

sokszor azokon belül folyt ádáz küzdelem, hogy

ki örököl hatalmat jelentő királyságot.

Ennek során szomszédos területet bevontak

meghódolt erőforrásnak, de nem földrészeket,

és most a kisméretek történelmét kellene

felfedezve újratanulni az igazsághoz.

Különben nem látjuk át, mit bír az emberiség

mai mérete, ha a régi hasonló nagy volt,

csak gondolatunkban persze, de így azt hihetjük,

világnagy, sőt űrbéli hatékonyság a miénk.

Csakhogy lépten-nyomon kiderül a sokkal kisebb

valóság, hogy inkább rombolásban, szennyezésben

nőttünk nagyot, természetet pazarlón pusztítva

az kimerül, s majd magunkat döntjük végromlásba.