Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1512)

Drága napfény, hogy örülünk neked, mikor újra

ragyogsz, valamennyi borús nap után, tél után,

szinte személyként dicsérünk, milyen remek is vagy,

te, a világ csodája, mindannyiunk királya.

Hiszen vezeted a nappalainkat pirkadat

kezdettel és lenyugvással a végén, s még éjjel

is az van gondolatunkban, hogy legyőzöd majd a

sötétséget és fénytengert bocsátasz ránk reggel.

Beszélhetnek nekünk Föld-forgásról, ami Napot-

takarást okoz, műholdról is nézhetjük mindezt,

nem változtat a tényen, hogy érzésvilágunknak

meghatározó főszereplője vagy és maradsz.

Sőt, gondolataink is te körülötted járnak,

ha nem is a fénytan szemszögéből, vagy napsugárt

természeti jelenségek legparányibbjai

között számon tartva, hanem napirend számára.

Úgy tervezzük életünket, napjainkat, hogy a

napos órák, napsütötte tájak és fényteli

idő szerint határozzuk meg tevékenységünk

cselekvő és pihenő szakaszát, lehetőleg.

Beragyogsz az életünkbe fiatalon, mikor

még oly hosszúak a napok és a nyarak, nincsen

hiányérzetünk irántad, mert olyankor alszunk,

amikor nem vagy, és az eső vizét szeretjük.

Amikor pedig már nem akarunk dagonyázni

a sárban, másként tekintünk rád, tavasz, kikelet

ébresztőjeként, virág és méz kapcsolatában,

gyümölcsérlelőként, haszonállat nevelőként.

És a jóidőt is te jelented legfőképpen,

amikor sokan összejövünk megünnepelni,

hogy részesei vagyunk ennek a világnak itt,

isteni elrendelésünket veled betöltve.

Miközben megemlékezünk azért néhanap az

áldozathozókról is, akik előttünk élve,

szintén veled együttműködve sokat dolgoztak

értünk, hogy nekünk jobb legyen, mint nekik sikerült.

Isteni figyelmeztetést belőled vehetünk

szintén, hogy még te is el fogsz fogyni egyszer, így az

életünk viszonylag rövidsége kitüntetett,

elménk világítja meg a te léted értelmét.