Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1513)

Hogy mennyire nem olyan a világ, amilyennek

magunknak elképzeljük, már kapizsgáljuk ugyan,

de még nem mertük módszeres felülvizsgálatnak

alávetni, mert rombolná rendes szemléletünk.

Rendes: mindennapos, nem elvonatkoztatott

az érzékelésünktől, valamilyen etalon,

alap tehát, ami a tudományos utat is

elindította, éppen különbség-mérésekkel.

Mert azt az eltérést már nem a szem, fül, tapintás

ragadja meg, hanem eszköz, mely lehet gépi és

számítást végző alkalmazás, viszont eredményt

szintén a szemléletünkhöz való viszony mutat.

Hozzá hasonlítjuk az eddigiekhez, tudás

korábbi állapotához, de hogy mit hasonlítunk,

az csak a hasonlításban derül ki, amennyiben

találunk valamennyi közöset, s ha nincs, nem baj.

Mert mikor nincs hasonlóság, tovább kell kutatni,

vagy ha arra még nincs ötlet, ki kell mondani

a nemtudás tényét, amihez jutottunk, de ezt ma

nem díjazza tovább senki, kudarcnak ítélik.

S mindezt meg kellene fordítani, amikor nem

a természetről van szó, hanem az emberről, a

műveltségéről és nyelvéről, azaz nem használva

régi időkre vonatkoztatva mai szintet.

Mai nyelvi erőnket hogyan is terjeszthetnénk

a régmúltra ki, ha vele párhuzamban ott nincs

műveltségi megfelelés, vagy ha azt is mellé

akarjuk képzelni, messzire jutunk valóságtól.

Mert ami nincs a leletek között, nagyobbat üt

bizonyítékként, mint mikor azt feltételezés

akarja létrehozni, kiindulva a mából,

a jelen teljességet megközelítésünkből.

Ám csak közelítünk, mert épp e tévedés fogja

csökkenteni a képességünket, kritikátlan

önképünk, mindent mindenbe belemagyarázó

önteltség, mit üzleti megfontolás tüzel.

S ez nagyobb veszély, mint gondolnánk, nagyobb akadály,

mint a tudatlanság, ami ösztönző, az viszont

ál-megelégedést terjesztve leállítja a

szükséges lépéseket valódi célok felé.