Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1515)

Mindegyikünk használja, mégsem tudjuk pontosan,

miként lehetséges, hogyan működik a nyelvünk,

nem szánkban lévő beszélő szerv finom mozgása

a kérdés, hanem a beszéd létrejötte, alapja.

Az alap a gondolkodás, ami megelőzi

kimondását, kijelentését, közlését a

gondolatnak, de aztán összecsúszik a kettő,

és már úgy érezzük, a szavak jutnak eszünkbe.

Pedig azok jelek, jelzések valójában, és

összefüggésüket is jelölni kezdte nyelvünk

a nyelvgazdagodás magasabb fokán, ragozó

lett, ami így kiváló képességgel látta el.

De a hangokhoz emlékek is fűződnek, egy-egy

szó, kifejezés felidéz történést, esetet,

ízt és illatot, egy dallam ott kering fejünkben,

mielőtt rájönnénk, mi a neve ama műnek.

Az élmény-kötődés egy-egy nyelvi fordulathoz

vagy kellemes, vagy kellemetlen, a közömböset

ugyan miért őriznénk magunkban, mostoha sors  

jut nem kiemelkedő életeseményeknek.

Vannak aztán a hasonlatok, eszünkbe jutnak

valamilyen helyzetben, ráillik, sőt csak azzal

tudjuk jól visszaadni értelmét, hangulatát,

s közmondásokkal élve okosabbnak látszódunk.

A nyelv a szórenddel is érzékeltetni tudja

a finom eltérést a megszokotthoz képest a

mondanivalóban, hozzáállásunkban, kemény

vagy lágy hanghordozás ugyancsak jelzésértékű.

Szakmai és tudományos nyelv ugyan csúcsnyelv, de

éppen mert nem mindenki érti, nem egyetemes

mérce, fontos követelmény, hogy mindenki értse,

amit mondunk, ez népszerű, de igazságos is.

Rosszkedvünket helytelen beszéd átal másokra

átvinni, lehangolt hanghordozás és lesújtó

téma erőltetése inkább elutasítást

válthat ki, mint együttérzést, váltsunk vidámabbra.

S istenkáromlással élni a beszédfolyamban,

durva hangot megütve rugdalni életünknek

legszebb, legszentebb titkait, rejtelmeit, olyan

vadsági állapot, miből gyorsan ki kell nőni.