Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1516)

Egy-egy jóember halálával nemcsak veszteség

keletkezik, hanem ez a szellemi kapcsolat

hozzá és amit mutatott, képviselt, átadott,

nagyobbra nő bennünk, hitet, önállóságot nyer.

Felfénylik, felizzik szenvedélye személyének

emberszeretet feltétlen működése nála,

ahogy hozzánk szólt, felénk fordult, tett értünk sokat,

tőle független jelentőséget kap a létben.

Ahogy az örökigazságokra rádöbbenünk,

úgy ismerjük fel a szeretet végtelenségét

az idő időtlenségében megnyilvánulni,

hogy mindig érvényes marad tettek hátterében.

A temetésétől kezdve felidéződik a

velünk megtörténteken túl viszonylata

tanulságként, példaadásként, hogy sikeresek

lehetünk határozott jószándék mentén mindig.

Nem kell kételkednünk, mérlegelnünk, mint mintánk sem

tette, hogy érdemes-e befektetni igazság,

jóság és szeretet céljaiba, ezek magától-

értetődők, vagy azokká válhatnak előttünk.

Hiszen a teljesítmény kimagaslik a napi

teendők, követelmények közül, ha nemesebb

szándékból fakad, mint szokásos tevékenységünk,

s ezután már ez marad meg, ha rá emlékezünk.

Őrá tehát, aki elment közülünk, s ekképpen

figyelmeztet a mi mulandóságunkra, és az

ő életének emelkedettsége minket is

felemelhet, fogadalmat erősíthet bennünk.

Hogy nem süllyedünk, merülünk el napi gondjaink

tengerében, kicsinyes tétovázásban, vagy a

lustaságban, hanem újult lelkesedéssel és

kitartással folytatjuk életünket ezután.

Mi is jók akarunk lenni feltételeket nem

támasztva hozzá, nem adok-kapok módon menve

az orrunk után, hanem belátva, hogy a teremtés

koronája értelmünk, rosszra nem irányulhat.

Ezt az egyszerűséget kell tehát választanunk,

ha tényleg komolyan értékeljük szerettünknek

lényét, akit ezért most nem elvesztettünk, hanem

kísérői lettünk útján az öröklét felé.