Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1517)

Ha valamit a történelemben kritikával

illetsz, különösen ha megsemmisítő módon,

kötelező elvetett helyére jobbat tenni,

igazad bizonyítsa valóság elérése.

Ha a bírálatod tartalma feltételezés,

azt be kell jelentened, s akkortól feladatod

annak jól megalapozottságát bemutatni,

hogy az új adatok fényében szükséges, helyes.

Több eset nincs a tudományban, de ami lehet

vélt művelése közben, képzelet-szárnyalás, vagy

megvezetettség, tudatlan tévedés korábbi

ismeret hamissága okán, mindenképp káros.

Azaz nem tudományként kellene „eladni”, mert

sok egyéb műfajt is megérdemel ez a tárgykör,  

regés módon igen sok minden maradt ránk, miért

ne lehetne folytani, jelezve eredetét.

Hogy nem szigorú következtetés, hanem érző

beleélés, mit előadunk, nemcsak az eset,

de a szereplősereg, ha nem is légbőlkapott,

de csillagmítoszokból, alkalmazva a földre.

Ám ha nem tudjuk megkülönböztetni a kettőt

egymástól, nemcsak gyanút kell fognunk, de utána-

járnunk, miként, mikor és hol történt összemosás,

kiknek érdekében, s lehet, mi is köztük vagyunk.

Vagy azért, mert arról a regei időről nincs

más emlék, csak a hős énekszerűség eredet-

vallásának szentelt hagyománnyá vált szokása,

s felidézve ünnepi hangulatba kerülünk. 

Vagy azért, mert szét kellett osztani a múltat, a

jelen megfelelő folytatása érdekében,

és mindenkinek elegendő jutott, nekünk még

több is kicsivel, mint mit józanul elvárhattunk.

Jobban kellett volna sáfárkodni mindenünkkel

a modern korban, új jelentkező tényezőknek

és a régieknek egyformán adni, egyensúlyt

tartani, de nem sikerült, s most isszuk a levét.

Szakadék támadt dicső múlt és siralmas jelen

között, de ennek áthidalása tehát csakis

igazság mentén teendő s tehető, ahhoz meg

vizsgálat zárja ki a hamis tudást magunkról.