Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1518)

Bármerre vet a sors, viszed magaddal énednek

legfontosabb alkotóit, képességeidet és

tudásodat, és azoknak jó alapjait, a

nemzeted szentséges műveltségi örökségét.

Ez a jelenben használható múlt maradványa,

nemcsak tudatodat, átjárja egész lényedet,

ettől vagy az, aki, hisz szüleid is ilyenek,

eltérést kezdeményezve tőle, megrövidít.

Ha el akarod hagyni, lemondani róla, nem

fog könnyen menni, beleívódott lelkedbe,

sőt, ez lelked maga, a többi emberhez kapcsol,

ahogy látod a világot, ennek köszönhető.

Idegen nemzeti környezetbe kerülve lesz

igazán láthatóvá jellegzetessége, mi

otthon természetesként adódik számunkra, és

rájövünk, ha akarnánk, se szabadulunk tőle.

De nem is akarunk, sőt, aki addig közömbös

volt nemzete iránt – szólnak a beszámolók –, az

is elkezd ragaszkodni mégiscsak benne lévő,

eddig bujtatott sajátos hagyományaihoz.

Az ünnepek íze sem hiányozhat, legyen az

vallási vagy állami, mert más államnak más a

nemzete, s más nyelven a vallási énekek és

imák sem úgy esnek latba talán Isten előtt.

Ám több a saját tapasztalat itthon maradva,

ahol a tömb, a nagyátlag boldogságának nagy

részét biztosítja a közösséghez tartozás,

mit helyi szint közelít az egyetemes felé.

Ezt ugyan gazdagíthatja a máshonnan jövő

hatás, de csak ha úgy épül be a műveltségbe,

mint a nyelvbe is az idegen szavak, ragozva,

s egy idő múlva saját találmánnyal felváltva.

Történnek kísérletek nemcsak hadsereggel az

országunk elfoglalására, hanem szellemi

behatolással, leigázással, csábítóként

jelentkező, de tőlünk távoli ártalmakkal.

Olyankor kell észnél lenni, maradni, helytállni

a saját hit és vallás megtartásában, mindannak

újraértékelésében, mi teszi lényünket,

alkot minket egyedülálló világértéknek.