Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1522)

„Ha nem az Istenben, nem is a lélekben, hinni

mindenképp kell, a mágikus létben, minden mélyén

lévő szellemi lényegben, mi irányít még

a beszéd-képesség előtt, felszenteli lényünket.

Beavat az értelem sokkal nagyobb ügyébe,

mint amit gondolkodással vélünk megragadni,

magasabb régiók szereplőjévé tesz, honnét

átlátható a teljes világ és egész múltunk.

És ezt nem bizonyítani kell, hanem belátni,

hogy így van, így kell lennie, vannak rá jelzések,

s különösen a gyerekekben nyilvánul ez meg,

elképesztő teljesítményükön ámulhatunk.

Vannak még egyéb jelek is, hogy akik ennek a

titkos mélytudatnak a birtokában vannak, néha

elszólják magukat, és látszik, mennyire össze

tudnak tartani, idegen nem férhet közéjük.

Ez a tudati mélység teszi lehetővé a

tudományos ismeret megszületését is, mert

enélkül csak a felszínes érzékiség mozgat

bennünket, nem indul be csodás mélybe-látásunk.

Hogy mindez egyrészt fejlett testi működésünk és

veleszületett tulajdonságunk, majd születés

után szerzett tapasztalatunk, amit kívülről

jövő ingerek, cselekvések közölnek velünk,

majd pedig szóbeli tájékoztatás indul meg

felénk nem lankadó módon, és rohamos

tudásnövekedés keletkezik agyunkban-lelkünkben,

nem helyes megközelítés, mélymágia nélkül.”

Ez elképesztő felfogást pedig ma is teljes

mellszélességgel lehet vallani, vállalni, úgy,

hogy ők kitanultak valamilyen szakmát, de az

egész világot kívánják tudással befogni.

Megszokták, hogy magyarázatuk van mindenre, mi

szembejön, s találtak egy olyan elvont tényezőt,

amit mindenre rá lehet húzni, mint mögöttes

erőt, tudást, szellemi mozgatót, hatékonyan

érvényesülő felfoghatatlanságot, ámde

hogy nekünk ez semmit nem jelent, hiába mondjuk,  

ők ragaszkodnak hozzá, hogy közöljék velünk

képzelődésüket, mi témát tisztelet illet.