Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1523)

Önismeret egyetlen megmért bizonyosság,

saját kárán, sikerén tanul az okos, mondjuk,

mert a másik ember akarata homályban van,

még ha közli is, lehet, hogy nem ismeri magát.

De nekünk is nagy feladat néha bevallani

a kudarcot, elfogadni, hogy nagyot tévedtünk,

sokan még a kicsit is váltig tagadják, nekik

igencsak hiányzik valamennyi önismeret.

Hol kezdődik ez az önvizsgálat, mikor kellő,

nincs rá recept, de a nevelődés magas foka,

ha korán találkozunk önhiedelmünk mellett

szikár tényekkel, nemcsak édes ajnározással.

Mert más a tényleges siker, tehetségből fakad,

jó, ha korán felismerik, hogy mire van hajlam

bennünk, és akkor már egyenes útra térhetünk,

kibontakoztatni, ami függ sok gyakorlástól.

Viszont sokminden egyszerűen elkallódik, mert

egyszerűség mentén kezdődik s folytatódik az élet

körülöttünk, jól bevált hagyomány szerint, ahol

a fontossági sorrend elejét kapjuk kézbe.

Kézbe, észbe, értelembe, és főként érzelembe

rögzítve, széles gondolati alapokra és

lelki-testi kapcsolatokra építve, hogy ne

feledjük sosem, magátólértetődő legyen.

Oly sok az ilyen bevésendő, hogy szükséges a

könnyedség, takarékosság erőt igénylő és

fogyasztó figyelemmel, s főként hogy ne zavarja

meg kétely, bizalomhiány közvetítő felé.

S egyenesen tragédia, ha ezenközben oly

behatás ér, mi kitörölhetetlen, fájdalom

kíséri testben vagy lélekben, letörik szarvunk,

megaláznak, érzelmi áldozatokká válunk.

Utóbbi a nagy háborúk idején velejárt

az élettel, életben maradni valahogy volt

a cél csupán, a sérülés nemzedékekre szólt,

s mintha mostanában kezdett volna már megszűnni.

Erre fel kiderült, hogy hiányos önismeret

lett jólét eredménye, pedig csak a történelem

komoly tanulságaiból kellene tanulni,

független egyéni helyzettől, közös megoldást.