Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1524)

Mintha nem együttesüket tapasztalnánk mindig,

azaz szellemet, anyagot egyszerre mindenben,

s mintha az egyik a másik nélkül létezhetne,

és tőlünk függne, mit értünk világon és terven.

Két szélsőséges álláspont ütötte fel fejét,

egyik a másiknak jogosságát is tagadja,

mégis hozzá képest határozza meg önmagát,

s egyik másik nélkül csak félvalóságunk adja.

Egész rendszereket építenek rá hívei,

s e kettősség végigfut az egész mindenségen,

jóra és rosszra csoportosítja nézetünket,

egyik a földhöz ragad, másik szárnyal az égen.

Egyik a lélek egyetemes kiterjesztése,

fölötte, előtte lebegve a létezésnek,

másik kézzelfoghatóból ad magyarázatot,

kivonva belőle minden értelmesség-érzet.

Ilyen értelemben szélsőségekkel van dolguk,

nem is szokták végsőkig vinni a következményt,

hogy csak a tudati lét az igazi adottság,

s testi véletlenség adja lényünk természetét.

Mert ilyen módon nemcsak az anyagi világnak

nincs helye ebben a vértelen elképzelésben,

hozzánk képest a másik ember sem él igazán,

csak gondolatunk alkotása valamiképpen.

A szellem pedig nemhogy alárendeltje lenne

az anyagnak, hanem még a léte is tagadott,

hiszen minden magas szint visszavezethető egy

alacsonyabbra, végsőként csak az anyag adott.

E két korlátos nézet határát ott találjuk,

ahol a másik kezdődik, köztük nincs átjárás,

így pedig a szellem hordozó nélkül elszakad

attól, amire hatnia kellene, az anyag

meg vak célszerűtlenség káosza felé halad.

Ám tudjuk, egyiknek sem ilyen a tulajdonság-

tárháza, éppen egymásban találják szerepük

teljesítésének terepét, jó egyensúlyban,

egésszé együtt lettek, nyújtva nekünk nagyszerűt.

Főként a megismerhetősége mutatja meg

világunk tervszerűségét, így találjuk célját,

ami bennünk válik értelmileg felfogottá,

sőt, át is örökíthetjük az érdemes példát.