Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1525)

Elég meglepőt mondani, a hihetetlent ne

pazaroljuk, süssük el mindenre, ami múltból

jön felénk és szokatlanul magas színvonalú,

még hozzánk képest is, néha megfejthetetlenül.

Nyitottnak kell lennünk tehát nemcsak jövő felé,

de visszafelé is, bármilyen régiség mutat

remek alkotást, gondolkodási teljesítményt,

s utóbbin van hangsúly, mert ők is emberek voltak.

Csak ha beleéljük magunk helyzetükbe, tudunk

közelebb jutni szándékukhoz, céljukhoz, minek

érdekében eszközt hoztak létre, vagy építményt

emeltek, s az összefüggéstelenné vált mára.

De az életük nekik is összekapcsolódott

a világegésszel, a mindenre kiterjedő

figyelem belőlük sem hiányzott, ugyanolyan

feltételrendszernek feleltek meg, mint mi is ma.

Lefeljebb egy-egy nehéz helyzet megoldása jön

elő némely változásjelző lelet által, de

a lényegen sosem esik csorba, a túlélés

megvalósult, bár újfajta alkalmazkodással.

Inkább abban keresendő eltérés és annak

érthetetlensége számunkra, hogy megoldásuk

más volt alapvető feladatokra, mint nekünk,

lehet, egyszerűbb, de esetleg még eredetibb.

Mi már elfeledtük, mi volt a kiindulás, és

csak az eljárást ismételjük, kiváltó okot

nem látunk mögötte, igazán nem ismerjük fel

a fokozatosságot, ahogy célt értek vele.

S van az érzelmi hozzáállás egyedisége,

bár tudjuk, hogy ez koronként más és más jellegű,

mivel a miénkből nem tudunk kilépni, nem is

sejtjük, milyen nagy gazdagsága volt ennek régen.

Mi rögtön felugrunk az égi magasságba és

Istent emlegetünk, ha valami túlhaladja

képességünket, de annakidején másként volt,

csak magára számított az előd emberiség.

Felfoghatatlan nem zárta megoldhatatlanságba,

mintegy vakon tapogatott tovább, hozzá jutva

az első reménysugárhoz a siker felé, jó

irányból, míg mi kudarcot látunk nehézségben.