Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1526)

Amikor Krisztus a földön járt, még nem tudták, hogy

miként jöttek létre az ég felé törő hegyek,

szó sem volt a földrésznyi felgyűrődő táblákról,

bejárni akkor csak kis területet lehetett.

S amikor Krisztus a mennybe emelkedett, hitték,

később, hogy a kopasz kiemelkedések hozzá,

utána törekedtek, emelkedtek, közelebb

lenni vágyva, s ez palóc hagyományban megmaradt.

Ezt egészíti ki a székelyföldi hagyomány,

a Babba Mária tisztelet, de azt már elfeledték,

miért tisztelik a tar tetőket, bábakövet,

melyek körben a Medence szélén sorakoznak.

Nem nehéz így utólag összekapcsolni tehát,

hogy az anyaszív is vágyakozással tekintett

az ég felé, s lába alatt a hegy megmozdult és

felemelte őt Fia irányába, s ott maradt.

Rajta a hegyen, ahová pünkösdkor tekintünk,

oda áradt az első fénysugár, azt elkapni

ma is százezrek zarándokolnak a hely felé,

amely jelképesen magában foglalja mindezt.

Így kapcsolódik össze a saját haza és az

egyetemes történet élő hitté, tételek

helyett tetteket idézve, ismétlődést látva

saját élete során, ha búcsújárásba kezd.

Mert nem jött közelebb az ég azzal, hogy az űrben

tudunk már keringeni a Föld körül, hegyeket

törpének látva, sőt, a látóhatár végtelent

mutat, de azon is túl lép kereső gondolat.

Aztán visszazuhanunk csalódottan, mert onnan

nem jön a megváltónak vélt kapcsolatfelvétel,

okosabb idegenek segítsége, vagy talán

fenyegetése, mindegy, csak adjanak már jelet.

Mennyivel ildomosabb, ha tetszik, értelmesebb

elismerni kicsinységünkben is nagyságunkat,

hogy a világteremtő erőhöz kapcsolódva,

észben a mindenség kitüntetettjei lettünk.

Ezt hozta, jelenti nekünk krisztusi megváltás,

gyönyörűséget találva adottságainkban,

mihez elsődlegesen a napfény járul hozzá,

valamint szívünk-lelkünk felé emelkedése.