Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1529)

Milyen megnyugtató az a bizonyosság, hogy jön,

bontakozik megállíthatatlanul a tavasz,

s bár tudjuk, mennyi összetevője van mindennek,

csak arra gondolunk, azt érezzük, hogy ez így jó.

Mint az időfolyam igen kicsi szakaszai,

a kikelet is szinte láthatatlan változás

szülötte, még emlékezünk az üres ágyásra,

a csupasz fákra, mostanra pedig minden zöldell.

És az időjárás keringeti a felhőket,

mind több a napfényes órák száma, eső esik

néha, de a föld nedvességét nem látjuk, száraz

kéreg, bőrfelszín takarja, kapálás mutatja.

Kert és szántóföld egyre tarkább képben tündököl,

örvendezünk a haladásnak, s majd az érlelés

lesz még vidámabb időszak, most még a gyomirtás

van napirenden, vagy permetezés kártevők ellen.

Piros retek már elfogyott, az eper mosolyog,

érik a cseresznye, hüvelyesedik a borsó,

a természet a legszebb arcát mutatja most, és

minden munkának, lépésnek van értelme érte.

Ilyen lelkülettel kell tekintenünk magunkra,

egymásra szintén, hogy termékeny alkotók vagyunk,

van hajlék a fejünk felett, hol otthonra lelünk,

mindenki számára hasznosan tevékenykedünk.

Ezt összehasonlítva a borzalmas világgal,

hol pusztulás jelenik meg napi adottságként,

szép életünknek még értékesebb lesz nyugalma,

békéje, melynek láthatatlansága megtéveszt.

Azt hisszük, hogy mindez így van rendjén, isteni

ajándék felénk, mert megérdemeljük, további

tennivaló nincs is, hisz senki nem ármánykodik

ellene, annyira magátólértetődőn jó.

Pedig nem így van, az egyöntetűség hiányát

a Földön, mesterségesen idézik elő a

fennlévők, lentre sorolva, szorítva a többit,

kinek-kinek ők akarnak már sorsot osztani.

De ahogy a tavasz érkezését sem emberség

vagy embertelenség rendezi számunkra, egész

világ ügye sem juthat pár részérdek kezébe,

ha jó irányban visszük összesség akaratát.