Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1533.)

Ha még nem láttál élő hagyományt, nem is tudod,

hogy az mire vonatkozik, nem szokásra, amit

kívülállók beleképzelnek, lejegyezgetnek,  

hanem legégetőbb, legfontosabb kérdésekre.

Isten s ember közötti közvetítésre, hol fel

sem merül eredmény nem isteni eredete,

nincs kétely abban, mit szülők, nagyszülők mondottak

követendőnek, ha a világ megváltozott is.

Mert akkor alkalmazni kell az új körülmények

közepette, újraalkotni már érett fejjel,

mit gyerekként befogadott értelmünk, emlékünk

van róla, amit szentnek kell tartanunk mostan is.

Ez a másik ember tisztelete, segítése,

még akkor is a bajban, ha előtte ellenség

volt, vagy annak mutatkozott, de nem ártott, hiszen

esetleg ő csak parancsra cselekedett volna.

Ennyi ember együtt, mint itt, és mind egyet akar,

békét és jóságot a földre, amit meg is tud

tenni, el tud érni, ha nem avatkoznak be

külső hatalmak, és nem, mert látják a szentséget.

Ez lépten-nyomon megnyilvánul, egyáltalán, hogy

a sokaság kimozdul otthonról, távoliak

gépi segítséggel, közelebbiek gyalogos

karavánnal, mintha szabad ég alatt jobb lenne.

Jobbat lehet tapasztalni, mert az egységet így

semmi nem bonthatja meg, összekapaszkodottan

megnövekszik egyéni erő, hit felszabadít,

olyanok vagyunk tényleg, mint Isten gyermekei.

Aki ennek nem részese, tán elcsodálkozik,

és elhatározza, hogy ő is megpróbálja, majd

jövőre csatlakozik, mert az üdvösséget jól

lehet látni megnyilvánulni a szereplőkben.

Szerepkörök sincsenek, mert találomra van csak

kiosztva feladat, hiszen a cél nyilvánvaló,

egyesülni a hitben, szeretetben, távol a

világ zajától, és rosszra csábításától.

Szólnak a harangok, zeng az ének, kezdődik a

mindenki által végzett szertartás, felemelni

a szívet, tekintetet a Napbaöltözötthöz,

mert a sugárzás mindenkit elér, aki itt van.