Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1534.)

Csepergős időben lehet jó kedved, s bár környezet-

és körülményfüggő az élet, hajt lelkesedés,

pótolja a napfényt, elvont reménység adja a

testikényelem-felejtést, más örömöt nyújtva.

Belső indíttatás hoz ide tömegeket, kik

egyénileg élik az élményt, hogy közösen lesz

előidézve a teljesség, égi magasság

jelben kifejezve, ima után indul ének.

Kell a kapaszkodó nemcsak a lépcsőmászáshoz

öregnek, csúszós hegyre fel fiatalnak is,

méginkább a sík, sima terephez szokottaknak,

ha megpróbáltatásokból győztesen jönnek ki.

Még azoknál is komolyabb gondot okoz a hit

hiánya, hogy nem érdemes vállalni mindama

terhét, amivel megkínál a sikertelenség,

akik bírják az igát, földhözragadtság lehúz.

Nem kerül sokba felemelni a szívünk közös

haza egyesítő eszméibe, de ez nem megy

közönségességgel, hanem ünnepi eseményt

kell megjelenésünkkel hűen előidézni.

Szálljon rá mindannyiunkra megnyugtató szellem,

keringjen felettünk belőlünk eredve és már

egyesített erővel hasson vissza, nem mese ez

gyermek, ha egyszeri működőképes üdvözülés.

Lebegjen bennünk a bizonyosság, hogy megtisztult

lelkünk örök színvonalat ért el, nem a halál

gond életutunk végén, hanem közben a rosszak

tobzódása, ha hagyjuk eluralkodni rajtunk.

És ekkor a mennyország megkezdődik számunkra,

hogy folytonosságát már nem kell bizonygatni, hisz

ha minden rendben lévőnek mutatkozik meg most,

bízhatunk benne, hogy ez már nem múlik el sosem.

Még azok is törekednek néha nyugalomba  

juttatni magukat, akik magukban keresik

csupán a boldogságot, s legfeljebb társsal osztják

eredményük, de hamar széteshet, mit elértek.

Mert ha csak anyagi világban gondolkodunk, nincs

az a többlet, amit a zarándokok bőrükön

éreznek, s ég és föld határán zengedeznek, mert

megtelt a lényük teremtőjük akaratával.