Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1535.)

Csodálatos az ember, különösen ha olyan

nagy számban gyűlik össze, amennyit együtt még nem

láttál, mert nem voltál rá méltó, ahhoz ide kell

zarándokolni, mint az összegyűltek mind tették.

Sokan jönnek és messziről gyalogosan, hosszú

menetben templomi és nemzeti zászlók alatt,

az önazonosság közösséggé teljesedik,

mindenki egyenlő a célhoz vezető úton.

A szándék egyesítő ereje nyilvánul meg

az éneklésben, imában, a hitben, jövendőt

befolyásoló tettet hajtanak végre, ha most

közelebb kerülnek igaz emberség forrásához.

A még távolabbról érkezők áldozata sem

kicsi, bár kényelmes gépkocsin, vonaton jönnek,

de messzeség kitartást kíván legyőzéséhez,

nagy öröm a megérkezés, ha baleset nélkül.

Az ünnepre készülődők sátrakat vernek, búcsú-

fiát fognak árulni a következő napon,

s a vevők is nézelődnek, csak emlékeztetőt

fognak venni, élményt nem lehet ajándékozni.

A nép szemléli az eget, lesz-e eső holnap,

s lett, de senkit nem akadályoz, hogy amikor

kell, induljon a „nyeregbe”, ahová több nehéz,

veszélyes út vezet, de a kényelmes sem könnyű.

Akik vállalják a meredeket, majd ugyanúgy

boldogok lesznek felérvén, mint akik a köves

úton lépegetnek felfelé kígyózó sorban,

több irányból érkeznek, tarkán, énekszó halkul.

Fenn mindenki elhelyezkedik, ameddig a szem

ellát, az erdő széléig tele a térség néppel,

borzongtató érzés ennyi ember közt résztvenni

a most kezdődő szertartáson, Isten-imádáson.

Belülről tüzel az érzés, Babba tisztelete,

kívülről a kihangosított szentbeszéd és a

szép dallamú, hangú éneklés, bekapcsolódva

kieresztjük a hangunk, egyek vagyunk mindenben.

Megtisztultan tör át a napfény ritkuló felhőn,

a szép idő is megérkezik a Szép Szűz Máriát

dicsérni, nem marad hiány a szív legmélyén sem,

teletöltekeztünk a következő évekre.