Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1536.)

Első lakónak lenni szállodában, mely még

kolostor is, igen jó érzés. Felújították,

minden igényt kielégít, de megmaradtak a

vastag falak, a hűvösség, és a jó konyhája.

A kert nagy, főúri, legelő tejelő állat-

sereggel, lovak szabadon, emelkedő oldal,

az erdőig tisztás, sokféle mezei virág,

talán gyógynövények, jó lenne ismerni őket.

Legfelül pazar a kilátás, elöl és jobbra

a Keleti- és Déli-Kárpátok kanyara, de

a homályos légkör miatt csak körvonalak és

elmosódottság, Kommandó, s távol Fogarasok.

Előtte falvak, már jártam ott, Mikes Zágona,

Csomakörös, no meg Kovászna sejlik, s egy város

kőkockái, Kézdivásárhely, s előtte legjobb

Csernáton, Dálnok, Albis, és még a Rétyi nyíres.

A táj értéke emelkedett negyvenöt év óta,

mikor először erre jártam fiatalon, el

kellett bújni az állam vizslató szeme elől,

manapság viszont a szabadsággal élés dívik.

A lelket is gondozzák, Kézdiszentléleken a

templom tele a pünkösdi búcsún, ének harsan,

a hazalátogató hozzátartozók boldog

fogadtatást kapnak, mint mi az anyaországból.

Örök hódítás és elvesztés az élet, igen

jó lenne itt maradni, de otthon is feladat

vár, a két távoli hely áthidalása, ahol

magyarok élnek, s a köztes részt is be kell lakni.

Mi vagyunk a jógazdák, szépül ez a föld, kezünk

és támogatásunk nyomán, folytatódik végre

a jó távoli múltban indított építkezés,

és kár, hogy kimaradtak a borús évtizedek.

Szeretjük egymást, s a szavakon túl is eleget

teszünk kötelességünknek, főként értékelni

a más munkáját, törekvését, s hogy őrt állnak kemény

végeken, megmaradásunk zálogai ők itt.

Ezzel a biztatással megyünk majd haza,

amit itt kaptunk és itt hagyunk, testvériségünk

élőbb, mint előtte, a táj és ember egysége

szívünkbe-lelkünkbe beleivódik örökre.