Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1537.)

Lélekemelő összejövetelekre mindig

szükség van, nevezzük barátinak, a lélek mélyén

keletkező űrt egymással együttesen lehet

kitölteni szeretettel elvegyült reménnyel.

Ének és beszéd nyitja a zárkózottságot, ha

nem indultunk el még egymás felé szíves látványt

nyújtva, bizalmas tekintettel és kézfogással,

szertartásosan, mert igen régről jön ez a jel.

Megosztása ugyan kötelező lenne, de a

világ olyként változtatott meg bennünket mára,

elfelejtünk mozdulatokat ismételgetni

mindaddig, míg a közösség fel nem épül köztünk.

Ennek pótlása bizonyos mondatok mondása,

a lélek kiteljesedésére vonatkozóan,

hogy nincs határa, de hatása előjön, mikor

nem is várnánk, oly természetességgel száll miránk.

Ezt az állapotot szellemmel érintkezésnek  

nevezik egy idő óta, talán hamisan, hisz

rajtunk kívül még senki sem fogta, látta, viszont

amikor érezzük, máris megjelenik – bennünk.

Ha ugyanúgy, mint másokban, nagy öröm és nagyobb

élmény, mert meg lehet vallani, beszélni róla,

ajánlani figyelembevételét, az utat,

amelyen el lehet jutni hozzá ismételten.

Mégsem ugyanolyan lesz, hanem mindenkiben más,

ezért lehet hiteles beszámolókkal aztán

ábrázolni, de ami felkelti bennünk mások

iránti tiszteletünket, megbecsülésünket.

Lélekben egyek leszünk attól fogva, ezt külön

létezőként nem kell tehát feltétlen kezelnünk,

elég a híradás nekünk mások felől, hogy ők

szintén képesek átélni velünk, amit mi is.

A lét titkát az ember, a természet jelenti,

semmi más, ezekre szoktunk rácsodálkozni, és

legtöbbnyire valamilyen isteni szándékot,

akaratot bennük megnyilvánulni mutatni.

Onnét tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül egyetlen

emberként sem, közösségként sem, és világként sem,

hanem amire, sőt akire figyelhetünk a

háttérben, mindenütt jelenlévő valóság az.