Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1539.)

Adtál már, kaptál már kisgyermekeknek, amilyen

te voltál, te lehettél volna, ha akkor ilyen

létezik, nagyobbat valami komolyra, jelkép

szerint megjelenve s fogadva a köszönetet?

Ők csak magukat adják, de az több minden színház

előadásánál, – s az érdeklődésük, szemük! –

mialatt folyik a fogadtatás, kérdések és

válaszok, majd az ajándékozás meglepetés.

A gyógyszörp mellé a rajzot épp most készítették,

és bizonyosan a kinézett kedvenc felnőttnek

adják, meghatódás környékez, és hála, amit

az ő nevelőik éreznek, éreztetnek most.

És az elmaradhatatlan pálinka, lehet azt

mondani rá, hogy víz, mert átlátszó, de a hatást

látják a gyerekek, mint talán szüleiken is

néhanap, vagy gyakrabban, ezt most nem kérdezzük meg.

Inkább a jövőt firtatjuk, és meglep az a szép

nyugalom, ahogy arra gondolnak, mert inkább most

éreznék jól magukat és hisznek az emberben,

ez nyilvánvaló, és mi öregek mintát adunk.

Egész nap a mintákkal találkoztunk, sőt, egész

héten, mert szinte a semmiből sokat teremtés

példáival ismerkedtünk, olyan hittel, hogy az

az álmokat a megvalósításba terelte.

Önbecsülés, önértékelés és önmegmentés

a feledéses elmúlástól, amikor oda

hívták a múzeumi gyűjteményekbe szakmák

tárgyait s a népviselet változatosságát.

Vagy ahogy a dédunoka feltárja a hegyen

a bezápult gyógyforrást és megújítja nekünk,

gyógyuljunk, frissüljünk kedvünkre, és csodáljuk az

őstermészetet, óriásfákat, s vegyületeket.

Ahogy a romos templomokat itt megújítják,

büszkeséggel tölt el, hogy a támogató anya-

ország polgárai vagyunk, megnő az az érték,

ami különben elveszett volna, s most virul.

Olyan emberek ezek itt, magyarok ők is, de

a javából, akik kijárják akaratukat

teljesülésbe vinni, az életkedvet adják

cserébe örökre szívünkbe égetni hitet.