Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1541.)

Hazajönni az őshazából érdekes világ,

összehasonlítva beszédes igazán, telve

büszkeséggel előbbi miatt, s örömmel itthon,

s hogy felfoghatatlan mégis köztük a távolság.

Mert időben az talán sokkal nagyobb és mélyebb,

ők a múltat még ma is élik, igaz, alkalmas

módon hozzáigazítva mai eszközökhöz,

eljárás s gondolatvilág adta valósághoz.

Magyarán ők régiek maradtak a mában, mit

eredetiségnek hívunk, ami tehát nemcsak

az újat alkotásra vonatkoztatható, de

a kezdetet, kezdetlegest is őrzi magában.

Eleve a megélhetést ugyanaz a munka

biztosítja, mint korábban, vissza az időben

akár ezer évekkel, hiszen az erdő fája,

a gabona kenyere és az állatok húsa,

teje, tojása, feldolgozva is, jelen volt már

az ősidőkben, miért kellett volna valamit

is változtatni rajta, ha a cél minőségi

élelem, és nem a vállalhatatlan nyereség.

Nekik az, nekünk valamiképpen kényszer, mert nem

tudunk kimaradni az ellátási láncolat

szorításából, míg ők szabadon döntenek a

termésükről, termékükről, bőven van belőle.

Jut is eladásra, marad is evésre, míg mi

éhen halunk, ha nem töltjük az üres kamrát vagy

a hűtőszekrényt, bár ez senkit nem zavar itt, mert

nem mer belegondolni, milyen kiszolgáltatott.

Vannak persze megszokott szellemi élvezetek,

mikhez ragaszkodunk, jó visszatérni hozzájuk,

ám ha értékességüket vetjük össze ottan

művelt lelki gyakorlattal, már alul maradunk.

Nekik a lélek nemcsak szellemhez emelő, de

átjárja a lényüket, izgalmasan dobogtat

szívet, pirosít arcot és melegít fel testet,

azaz a hit közepéből néznek a világra.

Mi nézünk fel igazán rájuk, bár ők is mondják

ezt fennhangon, talán kis gúnnyal hangjukban, ami

megállapíthatatlan, ezért kapcsolatunkat

két oldalról büszkén merhetjük elmélyíteni.