Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1542.)

Felmerül a kérdés, mi marad belőlünk aztán,

hogy eltelik egy-két ezer év, mire fognak majd

emlékezni velünk kapcsolatban utódaink,

akiket saját korszakuk feladata köt le.

Még a színvonalukat sem tudjuk megsaccolni,

talán sokkal magasabbra érnek, és olyasmit

csinálnak majd, amire ma nincs képzeletvilág,

gondoljunk a számítógépes haladásunkra.

De előfordulhat az is, hogy lerombolván a

mai állapotunkat, világviszonylatban nagy

visszaesés lesz, és elölről fogják kezdeni,

sokkal kevesebben, és más irányú életet.

Mindkettő jövő alakulásnak a lényege,

hogy nehezen vagy alig fogják megérteni, mi

mit s miért csináltunk, mi volt a szándékunk vele,

de talán a gépi folytonosság még adott lesz.

Ugyanígy kell tekintenünk a régmúltra, mert ott

olyasmit látunk, amiről mai tudás szerint

nyilatkozunk aztán, csak valamennyiről, de a

többség értelmezhetetlen, vagy kidobott érték.

Amit a földben találunk, ugyan megmaradt, de

összefüggéséről többnyire kiragadottan,

és a nagyobb gond, hogy az csak töredéke annak,

amit s ahogyan a maga korában használtak.

Amikor pedig próbáljuk kiegészíteni

a múlt képét, sok a bizonytalanság, köt saját

tudásunk, hogy megfejthetnénk mellette azoknak

a gondolatvilágát, akik előttünk éltek.

Viszont a közelmúltig igen bátran nyúltak e

kérdéskörhöz, sőt azt kell mondanunk, hogy helytelen

volt a hozzáállás, szándékosan nem törődött

történeti hűséggel és sokszor hamisított.

Szinte előírták régieknek, hogy milyenek

legyenek, amit utókor felsőbbrendűsége

vezérelt, ugyanakkor keresték előkelők

kiemelkedése aranyba öltözött mintáit.

Szerényebben s okosabban kell tehát a múltra

néznünk, beleélve magunk, amennyire lehet,  

a helyzetükbe, megfejtve a cél és eszköz viszonyát,

kiiktatva a hamisítások torzítását.