Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1546.)

Természetesség és tudatosság között alig,

vagy alig sem kellene különbségnek lenni, mert

ösztönösségünket tanult magatartás váltja

jó esetben, s a neveltetés kihat mindenre.

Arra is tehát, amire idő hiányában nem

terjedhet ki, illetve végtelenül jöhetnek

új helyzetek, akkor is azonban felkészülten

nem ösztönből, hanem átgondoltan cselekszünk majd.

Ez nem valami hosszú elmélkedést jelenthet,

netán kizárólag, hiszen téved észsebesség

tekintetében, amely éppenséggel lehet oly

gyors, hogy magunk is meglepődünk felbukkanásán.

Agyképesség a szabad elv- és ténykapcsolatok

gazdagságán múlik, ezeknek egymásból és

egymásra következése hozza az eredményt,

gyakorlás által biztosítva jó működését.

Korábbi időkben, kevesebb követelmény közt,

de éppúgy éleseszűen, jobban hibátlanul

nyilvánult ez meg bennünk, mint manapság történik,

a sokkal szerteágazóbb feltételrendszerben.

Ám nem lenne baj mennyiségi kihívással,

ha nem lenne tele ellentmondással minőség,

azaz nem válna befogadhatatlanná a sok

szempont, feldolgozhatatlan megfelelési kényszer.

Ezért aztán rácsodálkozunk, ha tiszta viszonyt

nyújtó, ápoló közösségre lelünk valahol

a nagyvilágban, vagy csak a szomszédban, magyarok

közt, akik nem dobták el eredetiségüket.

Ugyanezt érezzük kisgyerekek között, persze

megfelelően megnyílt szívük-lelkük élvezvén,

mikor nem teljesíteniük kell nevelőik

parancsára, hanem őszintén adják magukat.

Nincsenek elrontva, szoktuk hangoztatni, de nem

merjük igazán bevallani, hogy mi s hol romlott

el mibennünk és a fejlettnek mondott világban,

álvigaszként hamis jellemzést adunk magunkról.

És már beletörődünk, hogy a tudatosított

elszakadhat a természetestől, a kettőt nagy

szakadék vagy fal választja el, s áthidalni vagy

lerombolni, minden kis esélyt meg kell ragadnunk.