Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1548.)

Kellenek a felemelő pillanatok, inkább

órák, midőn együtt vagyunk sokadalomban és

egy célért, eszméért, vagy csupán élményért járunk

menetet, állunk előadáson közösségben.

Megtapasztalni nemcsak a téma, művészi vagy

egyéb hatás egyedülállóságát, hanem a

társak sokasága eleven különbségének

kedvnövelő voltát, a tömegméret melegét.

Nyíltságát, feltételen odaadását a helyzet

egészéért, olyan kereteket kitöltve, hogy

az emberség magas fokára jusson el hitünk

magunkban és az egészben, mit Istennek hívunk.

Ünnep is van az ilyen alkalmak között jó nagy

számban, ami mozgósítani tud minket, de a

végveszély felbukkanása még inkább kihozza

belőlünk a tiltakozás ereje keltését.

Ilyen manapság a háború, ami nemrég délről

fenyegette békénket, s ma keletről létünket,

mert tömegpusztító fegyverek árnyékában lett

kirobbantva és folytatva felelőtlenséggel.

Tárgyilagosan tekintve, minden adatot jól

megvizsgálva, mérlegelve mindkét oldal bűnös,

de ez nincs kimondva persze egyik fél részéről

sem, s nekünk is az egyik mellé kellene állnunk.

Így aztán szinte mindegy is, hová jutunk, úgyis

rajtavesztünk, mert a költségeket valakinek

állni kell, már nem is a győzelem látszik célnak,

hanem a fegyverek elpufogtatása újért.

Újért, korszerűbbért, ilyenekre cserélve a

régieket, de mindkettőért fizet inkább a

békét úgy elérni igyekvő országsereg, ha

ekkor hozzá nem ér el a gyilok, az öldöklés.

De ez bizony nagy tévedés, mert a halál réme

sajnos fejünk felett lebeg, sarokba szorítva

tetté válhat a poklot teremtő képesség, és

akkor nem lesz mentség, mindenki elpusztulhat majd.

Ezért kellett és kell továbbra is emelkedett

erővel a magunk mentésén munkálkodunk, s ez,

mivel emberiség szinten is üdvösséget

hozó, higgyünk benne, kezdeményezésünk jó.