Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1549.)

A fény, a fény mindenek fölött, mögött, és talán

előtt, teremtődése nem keres forrást magán

kívül, mert az láthatatlan, érzékelhetetlen

területről jönne, ami nem lehet véletlen.

Hanem hogy mi, csoda, vagy felfogható valami,

nem neki kell eldönteni, rávilágítani

elegendő, mégha oda nem is terjedhet ki,

be inkább, hol gondolat találmánya nem semmi.

Sőt, minden, mert alap, kiindulás, de fénytelen

nem mutatja fényt megelőző arcát, nem – elem

sem tehát, ami már szinte végállomás,

átalakulásra képes világtollászkodás.

Mégis a fény és a forrásának tartott Napunk

az Isten, mit embervilág többségéből kapunk,

leegyszerűsítetten „van vagy nincs” kérdésére,

ám természete tulajdonság nélküli kénye.

Kívül létezők feltétel s minőség rendszerén,

ezért ragyoghat fényt megelőző világ egén,

úgy jelen léve mindenek minden kora táján,

mint szótlan gondolat sem jöhet ki senki száján.

Ami ráadásul szól mindegyre valamiről,

nem lehet keletkezésféleség a semmiből,

akkor már a fény ez ügyben sokkalta önállóbb,

alkotójában vélünk sokkal finomabb hálót.

És ilyen módon körüljárjuk a láthatatlant,

s mivel itt vagyunk, nem tagadhatunk világkatlant,

benne fő, fortyog eszünk megvilágosító eszme,

milliárd fokozatú ábrázolásba veszve.

Ami végességünknek végtelenként jön elő,

pedig csak végetlen adagolást ránk terelő

művelet következménye, igaz, előbb láttunk,

kicsinységüket fény nem éri, és nincsen számuk.

Azaz nem szabadna többes számban rá gondolni,

miközben végtelen nagyságú sokaság holmi,

nem kezdet és vég, hanem jelenben folytonosság,

benne van mindenben, de nem éri el okosság.

Ezért nem fényhez hasonló megvilágosodás,

fehér hatalmi színnel jelölve ugyan, szokás

teremtette rend vélt rendezettebbé tétele,

múlik dicsősége, s jön korszaknyár után tele.