Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1553)

A régi hatalmi sokféleséget nem tudjuk

felfogni, mert egységességet szoktunk gondolni

ki-ki területén, s a térségüket oly nagynak,

amelyek együttesen befedik a világot.

Az ismert világról van szó, s hogy az mekkora volt,

valamiféle utólagos leírásokból

következtetjük, s még később térképet rajzolt

hozzá, de eredetinek hirdetve, tekintély.

Utóbbi a tudós sereget volt hivatva úgy

elkülöníteni, felemelni, hogy átlagos

halandónak eszébe se jusson rákérdezni

a valós forrásra, diktátum volt a történet.

No, nem a nép száján kerengőről van szó, mert az

nagyban eltérhetett, mint ma is, a hivatalos

változattól, emberi-érzelmi oldalt igen

kiemelve, szereplők sorsát követve nyomon.

De ha jobban megnézzük, az ókori szerzők is

hasonló módon ábrázolták, ami megesett,

esendő férfiak s nők, nagycsaládi virágzás,

vagy összeveszés, testvérharcot követő bukás.

Ebből a háziasságból kerekítettek az

értelmezők nagy területekre kiterjedő

mozgást, jelentéktelen csetepaték sosemvolt

hódító hadjáratokká lettek felnagyítva.

És a nagyközönség ezt tanulja igazként már

évszázadok óta, berögződtek hősi nevek,

sok vélt véráztatta csatamezőn emlékművet

emeltek, elborzadunk áldozat-rengetegtől.

Pedig ha alaposabban utánanézünk a

dolgoknak, megkaparjuk a földet, nem találjuk

a sok tízezer csontot, sem a mai Mohácson,

sem a gaugamélai síkon a perzsákét.

Dominóelv szerint dől össze e csaták sora,

ha mérlegre tesszük feltételrendszerüket, mert

kiderül az akkorra és oda vitt esemény

lehetetlensége, másik megoldás szükséges.

Beszámítva, mily kevés ember foghatott fegyvert,

kisebb eltartóképeség miatt, családfői

végzés vezetett, fiai sem lázadtak gyakran,

s az „én házam: én váram” nem világtörténelem.