Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1554)

Arról keveset beszélünk, hogy jutottunk ide,

ma élők, idősebbek, vagy az előttünk járt pár

nemzedék, milyen fájdalmakat hordozunk magunk

vagy nemzetünk szívében-lelkében örökkétig.

Amit nem lehet sosem elfeledni, csak takart

módon kezelni, ne ártson fiaknak-lányoknak

tragikus emléközön, mikből kijutott nekünk

az elmúlt század vad viharai közepette.

Megbocsátás segített elviselni rossz sorsot,

de nyilvántartása személyiségbe gyökérzett,

bizalmatlanság és bizonytalanság az összes

irányban, amely újat akart kezdeményezni.

Mert a régi sem volt helytelen, de esztelenség

ütötte fel a fejét és támadt rá bősz hévvel,  

kikerülhetetlen kényszerek uralkodtak el,

az emberélettel játszottak a nagyhatalmak.

Többet nem is kell pontosítani, mindenki már

tanulta legalább a történelemből, vagy a

családban értesült a részletekről közvetlen,

így az igazság mindenki számára jelen van.

Mégis úgy tesznek sokan, különösen fiatal

korosztályok gondtalanjai, mintha mindig így

lett volna, mintha nem hoztak volna áldozatot

végsőkig szenvedtetett, megalázott elődök.

Akiket nemcsak az újjáépítések, vagy az

újrakezdések terhe, felelőssége viselt meg,

hanem a műlelkesedés kényszere, bűnösök

ajnározása, erkölcstelenség újabb átka.

Többszörös tisztelet jár tehát azoknak, akik

megőrizték az emberséget, tovább vitték az

ország, nemzet boldogulásának feladatát,

erőn felül tejesítettek többször és hosszan.

Az már nem az ő hibájuk volt, amikor gyakran

elherdálták az eredményeket a nyakukra

ültetett vezetőik, túllihegve győztesek

kívánalmait, kísérletező ukázait.

Minderre figyelve kell tehát manapság együtt

tovább mennünk az élet útján, keresve legjobb

lehetőségeinket, de megbecsülve minden, a jó

szolgálatában végzett korábbi teljesítményt.