Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1556)

Szavak serege várakozik valahol rejtve

benned, hogy mozgósítsd néhány katonáját,

vagy festőművészét, orvosát, állampolgárát,

elvégezni a feladatot, amit parancsolsz.

Vagy kérsz, ábrázolni szeretnél, begyógyítani

sebeket mosolygó beszéddel, meghatározni

a jövőt cserépre írt vezető-választással,

csak így tudod kinyilvánítani akaratod.

Szóban, esetleg írásban, de ha tettekre is

sor kerül, inkább durva megoldás jön szóba,

és pofonra pofon lehet a válasz, kard által

vész, ki kardot ránt, jobb a békés vitát keresni.

Egyáltalán, annyi a világ, amennyit meg tudsz

nevezni benne, elkülönítve belőle, és

főként kiemelni a kedvenceket milliárd

tényező közül, vagy elkerülendő veszélyest.

E beszélőke-csodát kevesen értékelik,  

miközben használják, többen rontják, mint akik még

gazdagítani is tudják, de azért közös kincs

mindannyiunknak, léte magátólértetődő.

Ilyenek vagyunk mi, emberek, ez természetes

létmódunk, hogy kifejezzük magunkat, érzelmek,

gondolatok, kívánságok és kérések szoktak

megszületni bennünk, s hogy hol? – talán a fejünkben.

De ebben nem vagyunk biztosak, jobb híján mondjuk

így, viszont azt érezzük, hogy körülöttünk kering,

nyüzsög a szellemi szféra, befolyásol minket,

nem tudunk kitérni hatása alól egykönnyen.

Eszmekörök vesznek körül, hálóznak be, s szabad

felfogást nem szabadosságért emlegetünk, de

a mérlegelés lehetőségéért, hogy amit

mások sokszor mondanak, ne taglózzon le egyből.

Érvényesüljön a saját álláspontunk, mikor

azt igaznak véljük, bizonyíthassuk mind magunk,

mind partnereink számára, jöjjenek az érvek

elő tarsolyunkból, meggyőzően tiszta fénnyel.

Bár nyelvvel mondjuk ki a mondatot, főszereplő

az elvont tudati képesség, még a hangsorok,

betűk is megfejtendők, ami meg is történik,

ha valaki figyel ránk, mi életünk fő célja.