Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 676.

676.

Kitől tanulunk beszélni valójában?

Attól biztosan, aki rábólint, hogyha

végre jól ejtjük ki a szót mit tanított,

de attól is, ki miatt szó nincs kifogyva.

Mert néha ugyan keressük a szavakat,

de valahogy mindig mindenre találunk,

aligség van, aki új szavat talál fel,

öreg korunkra szó-múzeummá válunk.

És ez jó, mert nem hagyjuk kiveszni őket,

s bár a jelentéssel nem vagyunk tisztában

teljesen, a hosszú idejű használat

miatt minden szó életre születik a szájban.

Mikor aztán már igen elhomályosul

az értelme, csak tapogat valóságot,

hozzáértők kiderítik eredetét,

feltárják a szülő időt és világot.

Innen aztán sokat megtudunk azokról

az emberekről, akik régmúltban éltek,

világmindenséget feldolgozva, nekünk

való üdvösségre hagytak örökséget.

Így aztán ma földi mennyországban élünk

tudatlan, esetleg elvágyódva innen,

pedig ha fogalmainkra támaszkodnánk,

látnánk, hogy szavainkban köztünk van Isten.

Ezért bizakodhatunk, hogy felismerjük

a jót a jövőben, rosszra rádöbbenünk,

sőt azzal teremtünk új körülményeket,

hogy észtáplálékként esszük szókenyerünk.