Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 785.

785.

Az év is túl rövid, túl gyorsan elszalad,

a nap órája rohamléptekkel halad,

mintha most lett volna előző forduló,

életünk felgyorsult percekkel guruló.

Mit reggel ébredés után tenni szoktunk,

olyan gépies, mivel már hozzászoktunk,

hogy félig csukott szemmel is sikerülget,

főleg egyedül, ha senki nem kerülget.

Aztán jön a napi rutin munka árja,

átka inkább, ha csak sok korábbi párja,

s ebédmenü is kéthetente ismételt,

nem csoda, hogy már igen unjuk az ételt.

A délután is elszalad igen hamar,

mert a mit tegyek válasza nagy hangzavar,

s mire döntünk kívánt elképzeltek között,

búsulunk a nincs rá elég idő fölött.

Az estének is olyan hamar vége lesz,

hogy az ember azt hiszi, jobb, ha kicselez

javasolt alvásidőt, s elhúz lefekvést,

bár lelke jelez fáradt-másnap-vezeklést.

Pedig nem jöttünk mi ide más bolygóról,

a tengelye körül lassabban forgóról,

ahol hosszabbak lettek volna a napok,

s bőven elvégeztünk minden feladatot.

Hanem minden érzék, érzés itt alakult,

bár a modern korig fű alatt meglapult:

nem volt igazán tudatos időmérés,

elintézte azt hagyomány s istenfélés.

Ezért, hogy sorsunk alakítani tudjuk,

nem mindegy, ahogy természetünk hazudjuk

élmény-teljesítményt teljesítmény-élmény

helyére téve, vagy hittel visszatérve

lélek és szellem kettős kötés arcához,

tudatunk és tudományunk forrásához,

úgy tudunk magunkkal egyensúlyba jutni,

hogy idő általunk fog állni vagy futni.