Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 791.

791.

A kutatás kutat ás ismeretlenbe,

azaz a semmibe, olyan térbe menve

bátran, ahol még senki nem járt korábban,

hajót kormányoz maga duzzasztott árban.

Azt már régen felismerve, hogy megbízhat

világban, belőle sokat szóra bírhat,

és egyetemes valóságot teremtve

lemehet alvilágba s fel az egekbe.

Mert a részletekben nem az ördög lakik,

hanem a bonyolult felépítés vakít,

s közéjük hatolva legnagyobb feladat

úgy nevezni őket, hogy hasonlítsanak

eddigi életünk megszokott módjához:

szaggatva istrángot, erejük elátkoz,

hiszen felgyorsulva feldúsulva nincsen

hatalmunk ez Istentől nyert féltett kincsen.

De igen nehéz átlátni az egészet,

tudáshanyatlással beköszönt enyészet,

tudósokat csak úgy lehet kiképezni,

hogy közben új irányzatot kell képezni,

mert a régit elavulttá teszi maga

adatok újonnan felhalmozott hada,

és ők is emberek, él a kivagyiság,

megszerzett álláspontból fakadt kapzsiság.

Hiszen aki kutat, neki is kell enni,

míg tarisznyájában nincs eredmény semmi,

de majd megszolgál ő belé vetett hitet:

mindenkinek szóló találmánnyal fizet.