Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 846.

846.

Hogy a világ lényege a léte lenne,

nehezen megragadható, mert nem léte

felfoghatatlan, legáltalánosabbnak

vélt megközelítését végtelensége

megsemmisíti, mert a kérdésfeltevés

önellentmondás, hiszen csak létezőnek

lehet lényege, olyanból születettnek,

mi örökkön fennáll, levegő vagy kőzet

már végeredmény, különösen az élet

lett igen bonyolult folyamat győztese,

de az alapjai olyan mélyen vannak,

oda csak a mai ember lát el, s mese

helyett természettudománnyal tanítjuk

egymást, embertelenítve felfogásunk,

minek minden korábbi fogalma onnan

jön, hol égre nézve láttuk földi másunk,

de az jobban tükrözte a valóságot,

mint a mai magas tudományos tudás,

mert a mindenség kis részének tartotta

pályafutásunk, s hogy lesz felszabadulás

földi nyűgjeinkből, úgy világított be

mindennapjainkba, mint égen csillagok,

pislákolva, de ragyogón fénylett a Nap,

ösztönözve bennünk teljesítmény-magot,

minek eredményét eszünkben halmoztuk,

egyre elvontabban nézve a színteret,

hol a sokaságot ki egységbe fogta,

a legtöbbet látta, mellőzve részletet,

mi az egyes embernek maradt csak fontos,

de ő már pária lett egy idő óta,

mintha az lenne fő sodra életünknek,

hogy űrben hajózzunk, s a csillag nem bója,

hanem csak új bolygó célpontunk szomszédja,

hol élni akarunk, ha a Föld elpusztul,

mert ezt a távlatot teszik a helyére

– míg dühös kedvünk ellene nem zúdul –

mai boldogságunk jelentő értéknek,

de így álvégtelenség lesz a megváltó,

teremtőt, gondviselőt múltba száműzve,

de tűrve a bűnt, s ez már égbekiáltó.