Diagnózis és terápia ‒ Hogyan kerülhetjük el a „haszontalan”-sorsot? (Németh István tanulmánya)
Létünkben szinte teljes mértékben kiszolgáltatottak vagyunk, mind egyénileg, mind közösségi szinten (legyen az család, bármilyen szervezet, térség, nemzet, Kárpát-medence, Európa stb.). A kiszolgáltatottság azt jelenti, hogy külső (ráhatási körünkön kívüli) tényezőktől függ a javakhoz és kiemelten az alapvető létfenntartási javakhoz való hozzáférés.
Ezt a szinte totális kiszolgáltatottságot sem egyéni, sem egyetlen vezetési szinten sem tekintik súlyos problémának, vagyis immunreakció (önvédelem) nélkül sodródunk egy kívülről ható erőtérben.
Halljuk a magyarázatokat „fentről”, olyan mutatószámok teljesítésére vonatkozóan, amelyeket senki sem ért és valójában egyáltalán nem minősítik a gazdaság működésének, a társadalmi létezés minőségének a jóságát. Folyik az „alsó” lázongás minden ellen és más szekértáborok ellen, nem egy esetben ezekkel a mutatószámokkal, gyakrabban a mindennapi élet zavaraival, az „igazságtalanságokkal”, a visszaélésekkel stb. kapcsolatban.
A „fent” megjelenő számok milliárdnyi elemi történés erősen leegyszerűsítő összegzéséből állnak elő. Az eladósodottság mértékét helyesen tükrözhetik, de hogy mely területen mit kellene másként tenni, hogy az összegzésből előálló kép a jövőben kedvezőbb legyen, ahhoz nem nyújtanak segítséget.
A gazdaság végtelenül komplex rendszer. A mérési eredmények, vonatkozzanak azok mennyiségekre vagy pénzben kifejezett értékekre, mindig a történések után állnak elő, mintegy „árnyékképként”. Más árnyékhoz más árnyékadóra van szükség, vagyis a valóságban végrehajtott tevékenységnek kell változnia, hogy a következményként megjelenő árnyék kedvezőbb legyen. Ez a mélyreható elemzési-modellezési hajlandóság/képesség hiányzik egy olyan diagnózishoz, amely alapot ad a javítást lehetővé tevő terápiának.
Az alábbiakban ilyen diagnózist próbálok megfogalmazni egy lehetséges terápia vázolásával.
A rendszer működési modellje
Az uralkodó erőtér érzékeltetése céljából először alkossunk képet arról, hogy mi vezérli a gazdasági együttműködést, és következésképpen mitől is függ igényeink kielégítése.
Életünk adott társadalmi-gazdasági (és szellemi) környezetben játszódik le.
Bármire is vágyunk, annak valóra váltásához összerendezett tevékenységsorozat végrehajtására van szükség. Ennek a tevékenységsorozatnak a végeredménye valaki számára értéket képvisel, ezért a rövidség kedvéért ezt értékáramnak nevezhetjük.
Az értékáramok ismétlődő végrehajtása érdekében
az egyes lépések bemeneti erőforrásait (anyagait, elemeit, tudását, energiáját stb.) birtokolni kell
az átalakító műveleteket veszteségmentesen, időben és jó minőségben végre kell hajtani
az előállított teljesítményt méltányos elszámolással tovább kell adni (a következő lépésnek vagy a végső fogyasztónak)
a teljesítmény ellenértékét a működőképesség fenntartása érdekében birtokba kell venni, hogy a bemeneti erőforrásokhoz a következő végrehajtási ciklusban is hozzá lehessen jutni.
Az értékáram a végrehajtandó feladatok logikailag összekapcsolt vázlatát (programját) képviseli. A program végrehajtása cselekvő egységekre hárul: emberekre vagy vállalkozásokban aktivizált ember/gép együttesekre. Mind az emberek, mind a teljesítő képességgel rendelkező vállalkozások önállóan létező szereplők a gazdaságban. Az értékáramok végrehajthatósága érdekében ezeknek a szereplőnek is életben kell maradniuk.
Az igényt valójában kielégítő végtermék/szolgáltatás teljes értékáramát általában nem képes egy-egy vállalkozás végrehajtani, így maga az értékáram sok vállalkozás együttműködésében valósul meg. Ennek során bármely lépés végrehajtásához szükséges teljesítményt az érintett vállalkozás mint bemeneti erőforrást szerzi meg a megelőző lépést teljesítő vállalkozástól (vásárlással) vagy a természettől. Az anyagi javak áramlásával ellentétes irányban a teljesítést követően egy pénzáramlásnak is meg kell valósulnia. Ennek elakadása kérdésessé teszi magának a teljesítménynek az előállítását is, mert a vállalkozásnak rentábilisan kell működnie, és a kiegyenlítetlen árbevétele veszteség.
Bármely szereplő (ember vagy vállalkozás) akárhány értékáramban is részt vehet (ameddig a kapacitása engedi), ugyanakkor saját életben maradására is törekednie kell.
Az életben maradás feltételei
Az ember életben maradásának legfontosabb előfeltételei:
a táplálkozás (élelmiszer és víz)
a ruházkodás
a lakhatás
a szerető közösség.
A vállalkozások életben maradásának a mai uralkodó erőtérben előfeltétele a folytatható gazdálkodás (tartósan veszteségmentes működés), amit a könyvelésre alapozott pénzügyi beszámolókkal (mérleg és eredmény-kimutatás és mellékletei) kell alátámasztaniuk. Vagyis folyamatosan megszerzendő pénzben mért többletre van szükségük.
Az értékáramok a forrástól a célig egyirányú áramlást képviselnek. Ismételt végrehajtásuk érdekében ismétlődő igényre van szükség.
A folytathatóság
Ismétlődő igény (szükséglet) az emberek életben tartásához szükséges alapvető javak ismétlődő előállítása, mert azt az emberek rendszeresen el is fogyasztják (akárcsak az állattartás vagy növénytermesztés is „elfogyasztja” szükségleteit). A folyamatos fogyasztás folyamatos igényt támaszt. A létfenntartáson túli, kényelmi, élvezeti igények folyamatos fenntartása reklámmal, tudat-befolyásolással, mesterkélten történik, nem természetes szükségszerűség.
Az alapvető létfenntartási szükségletek kielégítését a környező táj életképességének (vagyis természetes regenerálódási képességének) a legnagyobb mértékű fenntartására törekedve kellene végrehajtani. Ez korlátot szabhat a kényelmi körülményekre vonatkozó elvárásoknak, mert azok nem regenerálódó erőforrásokat igényelnek. Ezt termelési oldalról az egyéni (rövidtávú) haszonszerzés, létszervezési oldalról pedig a kényelem miatt általában figyelmen kívül hagyjuk.
Fogyasztani bármit lehet, amire reklámmal, divattal stb. az embert rá lehet venni. Ez hasznot termel az értékáram uralójának, de fogyasztja a nem regenerálódó erőforrásokat, kezelendő vagy kezelhetetlen hulladékot termel. Közelebb hozza a kimerülés állapotát (mind az erőforrás, mind az élhető környezet szempontjából).
A vezérlő elv
Az értékáram uralkodó vállalkozásának (akié a piac, a kivételes tudás szabadalma, aki bedolgoztat stb.) szemlélete dönti el, hogy mire irányul az együttműködés és annak „hasznából” hogyan részesülnek a többiek.
A ma uralkodó erőtér vezérlő elve az, hogy olyan értékáramokat működtessünk, amelyek maximális pénzügyi hasznot, hatalmi többletet teremtenek. Ebben a szemléletben az értékáram végrehajtásában résztvevők (emberek, vállalkozások) a legnagyobb megszorításnak vannak kitéve, mert minden „engedmény” a kivehető hasznot csökkenti.
A vevőt pedig minden áron rá kell venni a vásárlásra, függetlenül attól, hogy az értékáram végrehajtása milyen hatékonyságú (pl. mennyi felesleges szállítással terhelt). A haszon érdekében a minőség is háttérbe szorul, mert a fogyasztói társadalomban megengedhetetlen, hogy bármi túl sokáig üzemeljen.
A hatékonyság érdekében az élettörvényeket is felül lehet bírálni (gyorsítással, vegyszeres, gyógyszeres kezeléssel, adalékanyagokkal) „élelmiszernek” látszó termékek előállításával, amelyek alacsonyabb ára gazdaságtalanná teszi bármilyen biológiailag értékesebb termék előállítását.
Az uralkodó erőtérben – az önellátásra képeseken kívül – mindenkinek meg kell vásárolnia létfenntartását. De a vállalkozói haszonmaximalizálás egyre inkább gépekkel, robotokkal, mesterséges intelligenciával (digitalizálással) próbál olcsóbbítani, így egyre kevesebbet szán az embereknek fizetett bérre. Ezen kívül ma már egyre inkább érzékelhetők a fékezhetetlen erőforrásfalás korlátjai. Ahogy csökken a fizetőképes kereslet a megélhetést szolgáló javak megvásárlására, úgy jelennek meg a művi életben tartást szolgáló (gépesített, technologizált) értékáramok, amelyek „végtermékei” (pl. a műhús, a rovarfehérje, a vertikális farmokon termelt műzöldség stb.) olcsóbb kínálatot képeznek és akár a tervezett alapjövedelem elköltésére is alkalmasak lehetnek, ha már eltűnnek a munkaalkalmak. Ezeknek valódi biológiai értékük nincs.
Ez a társadalmi-gazdasági berendezkedés életellenes.
Az uralkodó erőtér pillanatnyilag minden életerőt kiszív a társadalomból (a családból, bármely közösségből, a nemzetből) mások kockázatos meggazdagodása érdekében.
Gyakorlatilag valamennyien rabszolgákká váltunk.
Ráadásul korlátos a világ elfogyasztható erőforrás készlete és erre támaszkodva
a korlátlan növekedés sem tartható fenn. Következésképpen egyre több vállalkozás jövője válik kérdésessé.
Az Új Világrend (amely a Great Reset meghirdetésével nyilvánosságra került) a gazdaság radikális lefékezésére törekszik,
aminek a következménye a rabszolgából a „haszontalanná” válás.
A rabszolgát még érdemes életben tartani, viszont a Great Reset egyik megfogalmazójának, Yuval Hararinak a szóhasználatával élve a „haszontalanokra” kinek lesz szüksége?
Vajon milyen sors vár az alapjövedelemből „eltartottakra”? Kinek áll majd érdekében a tovább éltetésük?
De mit tehetünk, ha ebbe nem kívánunk beletörődni?
A diagnózis
A rendszerváltáskor a szocialista iparunk és agráriumunk gyakorlatilag megsemmisült. Ami megmaradt belőle, az beszállítói viszonyba került tőkeerősebb és már piacon lévő külföldi vállalkozásokkal, illetve egy teljesen nyitott piacon kénytelen versenyezni olyan külföldiekkel, akik már a saját fedezetüket máshol megkeresték (vagyis nem kényszerülnek rá, hogy minden eladott terméken plusz nyereséget képezzenek) és így a versenyben reális ár alatt értékesíthetnek minálunk (gondoljunk pl. a dinnye áresésére, amikor beérik a jó minőségű magyar dinnye).
Céljuk a versenytársak tönkretétele, amíg vannak versenytársak,
egyébként gátlástalanul árat emelnek (ld. pl. cukoripar, növényolaj ipar, élelmiszer feldolgozás privatizálásának következményeit).
Az Európai Unió négy szabadságelve (az áruk, a tőke, a szolgáltatások, a személyek szabad áramlása) keretein belül, mindennemű helyi védekezési lehetőségtől megfosztva az állam lényegében csak kívülről meghatározott – alapvetően pénzügyi – mutatók betartására kényszerül, ami valójában szabad teret enged az előbb vázolt életenergia kiszívásnak, vagyis a kialakult értékáramok működtetésének.
Jól érzi a nagygazda társadalom, hogy végveszélybe került, mégpedig a földalapú támogatás tervezett visszavonása, illetve az ukrán termékdömping árletörő hatása miatt. A petíció, a tüntetés nem biztos, hogy valódi megoldás. Ha mégis megvalósulna az erősebb hatalmi akarat, akkor is kellene találni megoldást a föld művelésére, az élelmiszer előállítására.
Az élelmiszer az egyik legfontosabb stratégiai termék, nemzetbiztonsági kérdés az élelmiszer önrendelkezés.
Élhetőségünk kerülhet végveszélybe, ha a Török Áramlat gázvezetéket megsemmisítik (ahogy ez az Északi Áramlattal történt, illetve ahogy a Barátság kőolaj vezetéket elzárták). Térségünkben a patrióta gondolkodású vezetők ellen tudatos a társadalmi lázítás, a kormánybuktatás érdekében történő felbujtás (gondoljunk csak Fico, Vucsics megbuktatási kísérletére, a hazai „lázításra”, az osztrák kormányalakítás nehézségére, az AfD karanténba helyezésére stb.). Ha nem sikerül a kormánybuktatás, akkor jönnek a gazdasági büntető intézkedések, ami gyakorlatilag akár embargóvá is alakulhat.
Tehát az élelmiszeren kívül az energiaellátás is kritikus a létfenntartás szempontjából. Ezen a téren is természetközelibb, a táji adottságokhoz erősebben kapcsolódó megoldás felé kellene közeledni.
Kifosztásunk alapja az, hogy olyan értékáramok végrehajtásában való – rabszolgaként történő – részvételre kényszerítenek, amelyek sikeressége nem tőlünk függ, és amelyek haszna nem a mi fennmaradásunkat szolgálja.
Kérdés, hogy a Kárpát-medencében, azon belül is hazánkban mi indokolja azt, hogy alapvető létfenntartásunk szintjén teljes mértékben kiszolgáltatottak legyünk? Nem tudnánk megtermelni táplálkozásunkhoz szükséges élelmiszert? Nem tudnánk egy földrajzi medencében megőrizni az agráriumhoz szükséges vízmennyiséget? Egy olyan találékony nemzetnek, amelynek létszámához arányosítva a világon legtöbb Nobel-díjasa van, nem lenne elég ötlete ahhoz, hogy kiváltsa az importfüggőséget a ruházkodás, az építkezés, a fűtés, a villamos energiához jutás stb. terén?
Meggyőződésem szerint lenne.
Ehhez azonban máshogy kell a gazdaság működtetéséhez hozzáállni.
A terápia
Valójában a gazdaságot szervezni kellene, nem pedig hagyni az uralkodó erőtér érvényesülését bármilyen önvédelmi reakció nélkül, a teljes kiszolgáltatottság és ebből következően a tehetetlen lázongás állapotában, rendszeresen kimutatva a semmit sem mérő mutatók teljesítését (vagy nem teljesítését, amiért külső „büntetés” jár).
A közösségi (kistérségi, nemzeti, regionális) életben maradásunk attól függ, hogy képesek vagyunk-e életet szolgáló értékáramokat folyamatosan működtetni egyre több alapvető létszükségleti elem előállítására.
Szükséglet-vezéreltség
A jelenlegi rendszerben a pénzt keresni vágyók kínálnak mindenfélét, köztük létfenntartási javakat is. Az eladónak nem érdeke a vevő életben tartása. Azt próbálja eladni, amiről úgy gondolja, hogy több pénzt keres vele, mint amennyit elköltött a létrehozatala érdekében. A vevő addig vásárol, ameddig pénzt kíván vagy tud rászánni a felkínált javak valamelyikére. Ameddig van elkölthető pénze a vevőnek, addig van reális esély arra, hogy életet szolgáló értékáramok folyamatosan működhessenek a létfenntartáshoz szükséges igények ismétlődő kielégítése érdekében. Amilyen mértékben leépül a munka alapú társadalom, vagyis a keresetből történő létfenntartási képesség, olyan mértékben szűkül a cselekvési tér, egészen a rendkívüli (hadi) állapotig vagy a megsemmisülésig. Ezt nem érdemes megvárni.
Tehát a feladat minél több életet szolgáló értékáram folyamatos működtetése.
Élelmiszer-önrendelkezés
A munkát a stratégiai szempontból legfontosabb területen, az élelmiszer-önrendelkezés megteremtésével érdemes elindítani.
Az élelmiszer-önrendelkezés érdekében
életben kell tartani a természetközeli módon gazdálkodó parasztságot,
biztosítani kell annak további generációkon keresztüli fennmaradását,
fenn kell tartani a táj termőképességét,
ösztönözni kell a biológiai értéket megőrző tovább feldolgozás kiépítését,
megoldani az egészséges táplálékra vágyó vevőközösség tartós összekapcsolását a termelőkkel, hogy ismétlődő igényük a jövőben is kielégíthető legyen
vagyis röviden:
az élet szigetei szövetkezetek hálózatát kell kiépíteni
A legnagyobb kincs a természetközeli gazdálkodásra hajlandó és képes (a szó legnemesebb értelmében vett) parasztság létezése.
Életben tartásuk, generációkon keresztüli megtartásuk létérdek!
Ameddig élnek, saját családjuk önellátását megoldják (még nagyüzemi gazdálkodás mellett is, saját használatra természetesen természetközeli módon). Hogy gyerekük is folytatná-e ezt az életmódot, az már kérdéses. Saját fogyasztásuk feletti mennyiséget csak akkor termelnének, ha erre anyagilag rákényszerülnének (vagyis nem lenne könnyebb pénzkereseti lehetőségük). Elvileg lehetne több egészséges árualap, ha azt biztosan el tudnák adni.
Ma a portán felvásárlók saját hasznuk maximalizálása érdekében nagyon alacsony árat kínálnak, arra hivatkozva, hogy ezt mástól olcsóbban meg tudják vásárolni. Sok gazda inkább abbahagyja ezért a termelést, mondván, nem éri meg.
Ugyanakkor az a vevő, akinek élelmiszerre van szüksége, elmegy a boltba és ott azt veszi meg, amit kap (amit mások, ismeretlen helyen, ismeretlen technológiával állítottak elő, aminek a biológiai értékével és egészségre ártalmas összetevőivel nem is lehet tisztában). Ha véletlenül olyan terméket vásárol a boltban, ami a közvetítő kereskedői láncon keresztül kerül oda, annak ára sokszorosa a felvásárlási árnak. A vevő tehát vagy sokkal drágábban jut a természetközeli módon termesztett áruhoz, vagy sokkal értéktelenebb áruhoz jut hozzá olcsóbban.
Ez a helyzet azért alakul ki, mert senki sem vállalja fel az értékáram másként történő megszervezésének a feladatát, tehát érvényesül az uralkodó erőtér:
termelj haszonért, vásárolj fel haszonért, adj el haszonért, vásárolj a legolcsóbban. Ez a legbiztosabb út a műételek alapjövedelemért történő megvásárlásához, ameddig ezt felkínálják. Utána a halál.
Az értékáram másként történő megszervezése azt jelenti, hogy az egészséges táplálékra vágyók és azt a „közelben” kielégíteni képesek egymásra találnak és rendszeres, megbízható kölcsönös kapcsolatba kerülnek. Vagyis
szükséglet-vezérelt értékáramokat szervezünk és működtetünk.
Ez nem jelenti az uralkodó működési rend megszűntetését, marad a bolt, marad a haszoncentrikus működés, de
bizonyos területeken kialakulnak olyan védett életterek, amelyek az így összeálló közösség számára jobb életkilátásokat kínálnak.
Az egykori Hangya szövetkezeti mozgalom is így próbált védett életteret teremteni:
méltányossággal váltotta fel a másokat kiszipolyozó önzést.
A vevők megnézik, hogy saját bolti vásárlásuk mely tételei lennének kiválthatók, ha általuk megismert termelőktől, megbízható minőségben vásárolnának. Ha vásárlási szándék megbízhatóan találkozik a termelési képességgel, akkor máris kialakul az értékáram melletti áru és pénzmozgás.
A termelő annyiért kínálja áruját, amennyiért hajlandó odaadni. A vevő lényegében pontosan ugyanennyiért (vagyis termelői áron) jut az áruhoz, ha egyébként a vevők és a termelők közössége megoldja a tárolás és szállítás feladatát (pl. szövetkezet alapításával és működésének finanszírozásával). Kialakulnak termékutak a termelőtől a vevőig, és a pénzügyi (vagy ellenszolgáltatással) történő kiegyenlítés csatornái is, vagyis az értékáram ismétlődő végrehajtásának a feltételei megteremtődnek.
Sem a termelőnek, sem a vevőnek nem kell kizárólagos elköteleződésre vállalkozniuk. A kötelezettség kizárólag a megrendelt termék leszállítására és az ellenérték szolgáltatására vonatkozik. A termelő másnak is eladhat, ha a lekötött rendeléseit teljesítette, a vevő pedig a megrendelt mennyiség feletti igényeit bárhonnan beszerezheti. A most kialakuló értékáram „szabad” termelők és vevők között adott megrendelések teljesítéseinek a lebonyolítását vezérli, miközben bármelyikük más értékáramokban is érintettek lehetnek.
Az értékáram (mint együttműködési program) akkor fog végrehajtódni, ha azt valaki, a szervező a programnak megfelelően a végrehajtandó lépések indításával „tovább lökdösi”.
Vagyis egy
soktermékes fővállalkozás-szerű felügyeleti irányítást kell megvalósítani.
Ez bővülhet újabb termékek forgalmazásával, amelyekhez újabb termelőket kell esetleg becsatlakoztatni.
A kapcsolat kialakítása (ami az új értékáram alapja) indulhat az egészséges élelmiszerre vágyóktól, ahogy az ma a kosárközösségeknél működik, vagy a termelőktől, akik termelői piacra járnak és ott tartós vevőkapcsolatokra találhatnak, akiktől ismételt rendeléseket várhatnak.
Az értékáramok stabilizálására érdemes a termelőkből és a vevőkből álló szövetkezetet alapítani,
hogy azt az élet szigetei szövetkezeti modellt ismertető írásomban vázoltam. Ez a megrendelések megbízható teljesítését garantálhatja, és számos előnyt jelenthet a tagság számára. A szervezés szakszerű végrehajtása tehermentesíti a tagokat a termékáramoltatás és elszámolás feladatától, ugyanakkor az óramű-szerű működés biztosítható. Sőt, az életet szolgáló együttműködések bővítésének a feladatát is elláthatja a szövetkezet vezetése, amely révén az egészséges áruáramoltatás feladatán felül a táj éltetését, a tájban élők létbiztonságát emelő egyéb tevékenységek végrehajtását és a másokkal való összefogást, a hálózattá bővülést is támogathatja.
Ezek az élet szigetei a legfontosabb értékáramokat működtethetik (fokozatosan bővülve), amelyek:
a kenyér értékáramai (a vetőmagtól a pékáruig)
a különféle húsok értékáramai (az állattartástól a végtermékekig, beleértve a tojást, zsírt stb.)
a tejtermékek értékáramai (az állattartástól a végtermékig)
a zöldségek értékáramai (közte a burgonya, káposzta, bab stb.)
a gyümölcsök értékáramai
gombák, erdei termékek, gyógynövények értékáramai
a méz értékárama
A vevők lehetnek:
egészséges táplálékra vágyók, akik főznek, ételt készítenek a családjuknak (többségük falun kívüli vagy falun kívül dolgozó, aludni haza járó)
egészséges ételt készítő vendéglátóhelyek, kifőzdék, amelyek étkeztetnek (falun belül, falu közelében másik településen)
feldolgozó üzemek, amelyek az értékáram részei, így végtermékük magasabb feldolgozottsági szinten az alapértékáramba visszakerülve jut el a fogyasztóhoz.
Következtetések
Az élet szigetei koncepció megvalósítása védőburokkal ellátott közösségi élettér kialakítását jelenti, amelyben a közösség számára az élet folytatható, kiteljesíthető,
szemben a rabszolgából a haszontalanná válás csapdahelyzetével, amely az egyéni érdek korlátlan érvényesítésére törekvés következménye. Vagyis az életközpontúság érvényesüljön az egyéni érdekközpontúsággal szemben.
Ez a mozgalom „felülről” is támogatható, tehát gyorsítható a hálózattá alakulása.
A valódi hatalommal rendelkezők azonban „rabjai” az uralkodó erőtérnek. Nehéz szellemi kapcsolatba kerülni a „fentiekkel”. Ezért marad valószínűleg az alulról szerveződés lehetősége.
Az egykori Hangya szövetkezeti mozgalom sem államigazgatási szintről szerveződött. Ott egy nagylelkű arisztokrata, gróf Károlyi Sándor 470 ezer koronás hozzájárulásával kezdett működni 600 ezer koronás alaptőkével a központi szövetkezet. Hosszú jogi csatározások révén sikerült évekkel később néhány, törvénybe foglalt, a szövetkezeti működést segítő rendelkezést kicsikarni.
Ma annyival nehezebb a helyzet, hogy nincs olyan mecénás, aki több mint 78%-os részesedéssel belemegy egy olyan szövetkezet alapításába, amiben csak 1 szavazati joga van. Sőt az a parasztság is „eltűnt”, amelyiknek a megmentésére a Hangya szerveződött.
A Hangya szövetkezeti központ egy nagykereskedelmi hálózatot képviselt (kereskedelmi osztályokkal, raktárakkal, kirendeltségekkel, logisztikával, felügyelő-betanító apparátussal), ami akkor vált valóban hatékonnyá, amikor több ezer településen a helyiek befektetéséből megalakult a helyi szövetkezet, amely felszerelte, berendezte boltját, és ezután csatlakozhatott a központ szolgáltatásaihoz. Ezzel a közösségi befektetéssel az áruáramlás minden irányban lehetővé vált, a faluból a városba, a központi beszerzésből a faluba. A központ a képzett nyereségből az árupalettáról hiányzó termékek gyártására is alapított cégeket, sőt jól működő külkereskedelmi részvénytársaságot is alapított (Futura Rt.). A központ szociális juttatásokat (biztosítás, kórház, könyvtárak stb.) nyújtott, megalapította a Közgazdasági Egyetemet (ma Budapesti Corvinus Egyetem). Folyamatosan partnerré vált az államigazgatás számára is (pl. a hadigazdálkodási elosztás méltányos lebonyolításában).
1938-ra az ország GDP-jének 1/3-a volt köthető a Hangyához és mintegy 4 millió ember kötődött hozzá személyesen.
Az újítás az volt, hogy az áru beszerzése és értékesítése közötti kereskedelmi tevékenységet szövetkezeti ráhatás alá vonták (vagyis a méltányos árképzéssel a kereskedői extraprofit kiszívási lehetőséget kiiktatták, elégedett lehetett mind az eladó, mind a vevő). Senki sem gazdagodott meg mások rovására, de meg kellett tanulni egy olyan szakmát (a boltvezetést és kereskedelmet), amit eddig nem ismertek.
Mintegy másfél évtizede foglalkoztat az, hogy a mai viszonyok között miként lenne feléleszthető a Hangya szellemisége. Az előbbiekben vázolt megoldás: az élet szigeteinek hálózata jó kiindulás ennek a szellemiségnek a megtestesítésére.
Stratégiai szempontból megfontolandó, hogy a technikára alapozott civilizáció kimerülése (vagyis a megfizethetetlen energia, fenntarthatatlan városi lakások, közüzemi szolgáltatások, a Great Reset kibontakozása stb.) esetén a vidéki tájban élés vagy oda történő visszavonulás lesz a túlélés egyetlen terepe. Ennek szelíd előkészítését jelenti az élet szigeteinek tudatos megszervezése.
Csak remélni tudom, hogy lesznek értői, követői, támogatói, elkötelezettjei ennek a koncepciónak.
Kapcsolódó cikkünk
ÚTBAN AZ ÖNRENDELKEZÉS FELÉ (1) – Életközpontúság (Németh István tanulmánya)
ÚTBAN AZ ÖNRENDELKEZÉS FELÉ (2) – A tájban élés lehetőségei (Németh István tanulmánya)
ÚTBAN AZ ÖNRENDELKEZÉS FELÉ (3) – Összefogás a kiszolgáltatottság ellen (Németh István tanulmánya)
ÚTBAN AZ ÖNRENDELKEZÉS FELÉ (4) – A pénz szerepe a létfenntartásban (Németh István tanulmánya)
Comments