Dienes Jenő Attila: A fiókbirodalom

Évezredes fáradtság kerítette hatalmába Felícián kóbor lelkét. Nappal lomha álmokba szenderedett, hunyorogva tapogatta a kárhozat oltárát, holdtöltekor vérfarkasok nyüszítésével tápászkodott elő, hogy a kísértés útjára kelhessen. Az elpusztítottak gonosz gyűlöletével, növekvő grandlival kelt ki gödréből, maga után vonszolta a loncsos, vérfoltos párducbőr kacagányát.

Szegény jó királyunk fehér kesztyűben, oroszlánarccal bambult a trónja elé, már nem volt önmaga. Porlott a teste, nem érzett fájdalmat, érdeklődést, csak a tompa közönyt, a könyörtelen pusztulást. Gazdag volt és beteg.

Hol voltak már a dicsőséges hadjáratok, facér menyecskék, kürtös vadászatok, feszes regulák, dörgedelmes szózatok? Nagy Lajos leprás, haldoklik – suttogták a rossznyelvek. A hermelinprémes palást ernyedten lógott, alig szűrődött be fény a palotába, kandalló nem pattogott, fáklya nem lobogott, csak a szag terjengett, illendő lenne ablakot bólintani, akár csak régen, amikor a Kündüt versbe fonta Abu Ali Muhammad ibn Muhammad al-Dzsajháni.

Matteo Villani mit sem sejtett a világ középső ajtajáról. Óvatos léptekkel készült dezertálni a Nuova Cronica lapjain, az angyalok nyomában járt-kelt, Isten parancsait próbálgatta. 1334-ben Avignonba csöppent, mikor VI. Fülöp francia király megfogadta XXII. János pápának, hogy keresztesháborút indít. A dicsőség mulandó, ez csak ígéret volt, a hadak szétszéledtek, a baj belopakodott a történetbe, járványok tomboltak, a vérsavóval, nyirokkal, kiontott belekkel hintett mezőn baktatott. A tíz év dicsőség nélkül, szürkén szaladt el mellettük, végül megtorpant, a szemük előtt zajlott le a crécyi csata, a vérengzés furcsa bája. 1346 nyarán történt, hogy angol és flamand hordák dúlták a királyságot. A sereg fele, miként manapság is, bűnöző, veterán gyilkos, hullarabló volt, a többiek meg egyszerű parasztok. Fanatikus rendben masíroztak a krónika lapjain, ahol titokban Matteo Villani is halni áhított.  

Nem találta értelmét a mindennapok történéseinek, szédülten kóválygott, gyakran elkalandozott. Egyik percben még a csillogó sikátorok kincsét kutatta, a szűk konkubinák garatfogáról képzelgett, miközben odébb a franciák hullottak, mint a forgács. Az angolok unottan kaszaboltak, suhogtatták hosszú íjaikat, sunyi nép módjára vívták a háborút. A gyilkolás félelmetes volt, monoton, mégis választékos, a természetes intelligencia műve, a katonák hosszú sorokban várakoztak a halálra. Amikor elcsitult az öldöklés, tízezren gőzölögtek a harcmezőn, a széttört zászlórudak erdejében martalócok, pribékek fosztogatták a véres holttesteket.

A zsákmány megszámlálhatatlan halmokban állt. Az aggódó szent családok már várták otthonaikban a hős zsoldosokat. Foltos ruhácskáikat pompázó kelmékre cserélték, a fűrészelt aranyáru megtöltötte kincstáraikat. Boldogok voltak az órányi élvezettől: jóllaktak, berúgtak, szerelmeskedtek. Amit a borzalom áttetsző ködbe burkolt, az most itt hevert pőrén, a vadak kiéhezett ösztöneiben, alig felidézhető csodás teremtés tündökölt a lakrész félhomályában, a törékeny elefántcsont-fogantyús willendorfi vénusz odaadóan kínálta bájait.

Ez a világ a kis termékeny földekkel tökéletes lehetett volna nekik, ha nincs benne emberi kapzsiság, mohó nagyravágyás, léhaság, könyörtelen gyűlölet – A cukrospapírokat, kajamaradékokat miért nem tudják összeszedni maguk után? – morgolódott az albertirsai takarítónő. A székeket rakosgatta, sepregette a terem szalagparkettáját – a rendet már nem nagyon tanítják nekik, némelyik még köszönni sem tud, kenyérrel fociznak az udvaron, még ilyet! Semmit sem becsülnek meg  –  fűzte hozzá, mintha ő lenne az oktatás Istene. Ma már úgysincs több óra, ezt még összetakarítom, aztán végre mehetek haza főzni.

Matteo gyűlölte az életet, kerülte a kiváltságot, az érvényesülést, értett mindenhez, de semmihez sem, egyszer csak itt találta megát a hullaszag közepén. A bátyja, Giovanni bezzeg helyette is habzsolta a boldogságot, harmadszor választották Firenze priorjának. Dante beteges becsületét a sutba dobta, jól állt neki a hatalom, közpénzből költekezett, megengedhette magának, hogy olykor különös mulatságokban lelje örömét, kereste a bódulatot, a szerelem fortélyát tökéletesítette, imádta a fényűzést, aztán egyre zavarosabb ügyekbe bonyolódott, őt is magával ragadta a Bardi bankház csődje, unkalus sors várt rá négy Isten között, öt világ határán. A purgatórium árasztotta a bűzt, Florence patkánybolhái vadul támadtak, szívták a vért, ugrándoztak, mászták a szőrt, nyomukban dúlt a dögvész, kukucskáltak a pestis gennyes gubái, Giovanni az 1348-as járványban halt meg.

A hűs gyóntatószéken talált nyugalmat a lélek. Maga mögött hagyta a fekélyben nyöszörgő középkort. A lelkiismeret diadalára készülődött a Világ, erőtlenül térdet hajtani, megérlelni a kesernyés gyümölcsöt. Nem ment ez könnyedén, teltek-múltak a hónapok, évek, egyre közeledett a húsvét, a vezeklés pillanata, fagyott a rügy, hullott a lomb. Több-kevesebb, mint egy éve is lehetett már, amikor a gyónatlan lelkiismeret ólommal telt nehéz vödreit cipelte, kopogtatott, kaparászott a katedrális nyirkos kövén, szóval akkoriban járult utoljára az Úr színe elé.

– Gyónni megy ez az Antikrisztus – gondolták, forgolódtak a padsorokban a jók, a tiszták, a példamutatók. Milyen sötéten húzza magára a gyóntatófülke szúvas ajtaját, ez biztosan nagy gonosz lehet, öt világ démonja szállt harcba a lelkéért. Jóságos Atyánk! Immár recsegett-ropogott a térdeplő faszerkezet, alig lehetett hallani az erőtlen bűnök foszlányait, bólogató árnyékok szűrődtek, mintha az ördög fészkelődött volna a tömjéntelen mélységben. Kínos szünetekkel, krákogással, köhintésekkel vacogtak egymásnak a szemrácsok, túl hosszúra nyúlt a szent beszélgetés, talán már nem is lesz több mise a világon? Évezredek nehéz terhétől próbált szabadulni a nyomorult. Hol is kezdhetné, mit is mondhatna, maradjon csöndben és hagyjon itt csapot, papot? A legfontosabbakat színezzük, aprókat füllentve lépdeljünk az időben, legyünk diplomatikusak, ezek csak szavak, azt figyeljétek, amit teszek, ne azt, amit mondok, ezek már semmin nem változtatnak, diszkrét tervezéssel lehetne bagatell botlásból építkezni, eljutva a sátán pokoli vicsorgásáig, hogy ne bántsuk meg nagyon a Jó Urat. Jobb-e a lényegre törő lajstrom, vagy részletezzünk kissé, de most is az ördög beszél belőlünk, kenegetjük a paráznaság cserfes vonásait, színészet az élet, kacagásba torkolló női sikoly.

Mindig ezt a konvencionális lelkiismeret-turkálást erőltetik, mire jó ez az avítt szokás!? Nem vagyunk már a középkorban, mégis van ebben valami titokzatos tudomány, katolikus romantika, hatalom a túlpszichologizált ateizmus felett. A tehetetlen önfeladás bekullog a gyóntatófülkébe, vonszolja a keserűség időtlen koncát, végül a feloldozás szent temetőjében helyezi örök nyugodalomra. Ámen! Csak jobb az emésztése egy böjtben koplaltatott keresztény gyomornak, mint az elzsírosodott fogyasztópolgárénak?! Ha komoly a szándék, nem kell három XANAX félkettőig, levél SEDUXEN félliter vörösborral, különben kisimulnak a pácillatú tölgydeszkán az első ceyloni elefántok, majd az utolsó kipusztított hústorony. Az is valami?! Mondok szebbet, Jóatyám: gyerekhullák, kiéheztetett túszok, vérescombú nők, átdöfött, fejbekólintott vénségek, úgy haltak meg, mint a pontyok, ostobán, vizenyős szemekkel tátogva a levegőért, szánalmasan, ahogy az elfekvőben az utolsó látogató után szokás, rápillantva, az örökre bezárult kórterem ajtaja mögött.

Na, ez már valami, Fiacskám! Látom, derék bűnöző lettél te is, hasonlókat már hallottam ugyan, de valljuk be, tudsz még újat mondani, megríkattad a vén bolond isteneidet… Lám, milyen szépen föllobogóztattátok a várost, ügyes munka (elégedett mosollyal simult a páncélozott limuzin kényelmébe), kicsit mehetünk gyorsabban? Ne fűtsél már, Dávid, csillagom, mert olyan meleg van, mint a kneszetben! Tudhatjuk, hogy mikor érünk oda, mit tökölnek ezek a felvezetők, már megint áll a belső sáv, a sajtósok tudják a dolgukat, remélem, hogy a dekoráció a helyére került!? Az alfa zónát a mi embereink biztosítják, nem bízom ezekben a magyarokban.

Megérkeztek Isten Angyalai, hét mentőre való jótét lélek, kivont kardokkal, kitárt szárnyakkal ereszkedtek a szunnyadó sokaság közé. Senki sem látta-hallotta őket, csak az ottfelejtett szerszámaiktól rémüldöztek. Egy távoli utcasarkon magányos palesztin zászlót lobogtatott a szél, csakhamar egy szivárványos is becsatlakozott. Szent Gellért püspök szobra majdnem elejtette a keresztet.  Elsuhantak a fekete autók, vajon mit írnak majd erről az andalúziai mór lapok? A terroristák otthon maradtak, illetve a java nem jött el. A törvény szigora elillant, a vezetőszáron csoszogó tömeggyilkos jelenetét nem ma forgatják.

Megint recsegni kezdtek a gyóntatószékek, persze nem alattunk, a szemrácsokon alföldi hettiták, akkádok arcélei libegtek. Szegény jó elnök úr szokás szerint úgy viselkedett, mint egykori helytartók gyermeke. Jól látta Hadrianus, hogy a prozelita Onkelosz is csak együgyű farizeus volt, talán ő sem gondolta komolyan, hogy római nemesként a csőcselék közé áll bűnösöket dicsőíteni. Az utolsó találkozó erőltetettre sikerült, amolyan nyugdíjas tömeggyilkos bál lett, túl sok volt a zászló, a hajnali franciák alig bírták letépkedni. Elnök úr nem koccintott szilvával, inkább otthon magában szürcsölt, így hát neki sem gratuláltak az áttetsző buborékokhoz, hosszasan egymás szemébe néztek, meleg tenyereiket markolászták, a mélyen futó vörös szőnyegbe slattyant a lábuk, a katonai tiszteletadás itt még a régi, hajastól falták hozzá a szotyolát. Jó haverok közt nem téma a keresztre feszítés, igazi testvérek módjára hosszan beszélgettek, lakomáztak, végig rágcsálták a maceszt, nem baszták egymásra az ajtót. Ahogy elcsitult az esemény, sötétség borult a városra. Jöttek-mentek a gonosz turisták, barbár agyukban ott motoszkáltak a lidércek, dózerország árnyai, a Pentothal, elektrosokk, nonstop haláltábor, népirtás, a sok bibivel. Tűzoltótól tudták, hogy a tűz szebben lobog a kazánban, mint a háztetőn. Mégis szerették a lángokat, felgyújtották volna az egész világot, valami lábon kihordott gyermekkori pirománia, Baader-Meinhoff nosztalgia ketyegett az agyukban. Beleszippantottak a cigarettába és elmerengtek. A két francia állampolgár tizenhét izraeli zászlót tépett, dobott le a Dunába. Kis idő elteltével egy andalúziai mór hágott a hídfőre, hogy a vendéglátók büszkeségét is megtörje. Őt már kiengedték az őrszobáról, azóta kerülte a tüzet, a tűzre vezető alkalmakat, minden szalonnasütő helyet szisztematikusan lepisált, védelmezte piciny, meghódított csonkahazáját, mintha nem is andalúziai mór lenne.

Az idő múlásával a lázadás legapróbb szikrája is kiveszett belőle, meghunyászkodva kullogott a falak tövében, félénken dörgölődzött a vakolathoz, színpadiasan próbálgatta egzisztenciális mimikáit, kerülte az árulkodó tekinteteket, csöndesen írogatott, szolgálta a fiókbirodalom sötétjét. Bátortalanul körbepillantott, és rádöbbent, hogy ebben a kis alkotmányos monarchiában, kései feudális kiskirályságban mindenki szolga, reményvesztett barom. Április lehetett, egymás hegyén-hátán sorakoztak a krónikák, a mindenre kiterjedő kronologikus nyilvántartások. Gondosan följegyzett mindent, majd egy alsóbb emeletre csúsztatta. A fiókok mélyén meglapuló titkos szövegek, a kétségbeesett sikoltozások mellett akadtak persze látványosságok is, elszórt élmények, tengerek fodrozódó tajtékai, kották, letépett rongyokon elterülő pucér ribancok firkái.

A leprosium árnyas kertjében hűs szellő libegte körbe a nyamvadtakat, már csak egy girhes király hiányzott a megtépázott társaságból. Évezredek óta ez a sors itt a lepratelepen. Erősen megrendült a hitünk, Lajos nélkül már nem az igazi ez a fiókbirodalom. A merészek csinos apácák után kacsingattak, a többiek éppen csak vegetáltak. Gazdagon rétegződött a leletanyag, sok tárgy meredt a kuplerinák, kuplerájnokok hantjaiból, felvetődött a lehetősége, hogy ezek itt szörnyű kínok közt fetrengtek, vagy kevélyen dőzsölték végnapjaikat. Kényszerű mosolygással kínálgatták a legolcsóbb bort, amit boltokban föl lehet kutatni, hozzá száraz pogácsát, sós süteményeket hordtak körbe, csak a foguk bele ne vássék! A narancssárga hazaszeretet egy végeláthatatlan ipariparkba cipzározta az országot.