Dienes Jenő Attila: Tetovált Szentek

Valami nyomorult tetoválást kellene varrni – motoszkált a hűs gondolat. A tetoválásokból mindent kiaknázott már az emberi faj, sárkányok, pillangók, madonnák, zsé – sikertelen ész tükörből. Bátortalan ötletnek tűnik, de ideje lenne a kis házikedvencekkel folytatni. Mennyi érdekes ábra díszíthetné a leborotvált irhácskáikat, ezer bocsánat macskák-ölebek, nagy kiszúrás lenne veletek, biztos üzlet, de kukába vele ‒ elvégre nem minden a pénz! A történelem a legnagyobb tetoválóművész, mindenkire karcol maradandó ábrát. A tintasugarakkal böködött lankákról, a piaci réseken átvergődve, patinásabb desztináció felé fordult a hajó. Mindenki csobbanni vágyott, lehet jakuzzi vagy jakuza, csak ne fájjon!

Frater Filippo Lippi a félhomályban sercegtette ecsetét, ismerte a zsolozsmák szövegét és hallgatását, a Madonna egyre gyönyörűbb fényben tündökölt. Már majdnem olyan szép volt, amilyet emberi tudatossággal csak el lehet érni. Lucrezia felsóhajtott, magára terítette a drapériát, mozgatni kezdte elgémberedett lábait. Borzasztóan hosszúnak tűnt a szobormerevségben töltött évtized, míg Filippo a fehér alapra kenegette a kikevert fényeket, árnyékokat. Egész más a hangulata a képen, mint a kolostorban – morfondírozott. Csodás modell, fiatal, szép, ártatlan, mint egy apáca. 555 esztendeje, hogy a Szent Margerita zárda kápolnafalára fölkerültek az elérhetetlen jelenségek, égiek és földiek. A zárdai lányszöktetés úttörője nem Luther Márton volt, de nem is Filippo Lippi.

Ladomér esztergomi érsek a pápának írt levelében V. István gyermekeiről mindent leírt, csak jót nem. Az ifjú László királyunkról köztudott volt, hogy gyönyörű kun szeretőket, ágyasokat tartott, hites feleségét, Anjou Izabellát a Nyulak szigete kolostorába záratta. Ladomér minden paráznasággal, istentelen kicsapongással földíszítette Lászlót és apáca nővérét, Árpád-házi Boldog Erzsébetet. Fecsegősen részletezte Erzsébet féktelen vágyait, amelyek feltüzelték Zavis, Falkenstein grófját, hogy rabolja el végre a zárdából.

Családi albumok készültek az örökkévalóságnak, festmények, freskók, csupa remekmű, rajtuk rokonszenves arcvonások, köztük az egyiken Filippo Lippi festőművész és Lucrezia Buti, egykori karmelita apáca fia. Filippino Lippi csakhamar az apja nyomdokaiba lépett, mesterien szolgálta a művészetet, már 23 évesen, Masolino és Masaccio halála után ő fejezte be a Brancacci-kápolna falfestményeit.

‒ Ejnye, Filippo Úr, Szent Szüzet lopni egy zárdából?! 

A szakrális művészet kezeit ártatlan ihletbe mártották, a pratoi hóhér a füle botját sem mozdította a skandalum hallatán, de még a firenzei kollégái sem. Katharina von Bora szöktetése már egyszerű ujjgyakorlat volt 1525-ben, de ne menjünk a dolgok elébe, még csak 1458-at írtunk, a monasztikus kongregációk bejáratott reguláik szerint élték mindennapjaikat. A korabeli média (vénasszonyok a szomszéd ablakokból) részletesen rekonstruálta a műtermi beállításokat. Ha papírra vethették volna hunyorgó vízióikat, talán Hieronymus Bosch mozgalmas pokolbéli jelenetei, Egon Schiele dögszínű leánykái is eltörpültek volna a rémhistóriáik mögött. A narváltejen cseperedő flamand bűbájosok boszorkánykenőcsökkel élénkítették a festékeket, a démoni orgiák formás elkárhozott testei rettenetes pokolra számíthattak. A mediterrán prüdéria berögződései beérték jóval kevesebbel, megpróbálták eltakarítani a szent művészet múzsáit, szorgalmasan igyekeztek vissza-szabadítani zárdájába a szemérmes Lucreziát. Egy mór kalóz ópiumgőzös meséi terjedtek el a köztudatban, miszerint a világraszóló hírnév csupán a vén kujon parázna szenvedélyéből bontakozott, persze az ingyen portrék jól jöttek váltságdíjul, így lopakodott tovább a quattrocento.

‒ Ments meg minket a pokol tüzétől, szabadítsuk ki a Pápát börtönéből! – suttogták a balga forradalmárok (szakóca, szekerce, szaracén bárdok a köpönyegek alatt, a középkori utcazenészek, vásári mutatványosok, koldusok mind elkotródtak).

‒ Ki az a Pápa? Hiszen már nincs is lecsukva ‒ szikrázott mohón a hála infallibilitas. Vicces idők embere, az első vicces Pápa?

‒  Meseszép lánygyermekünk született, rebegte Vannozza de Cattanei Cattanei grófnő, túl a szülés végtelen fájdalmain. (Összenéztek, összesúgtak, valaki elejtette a sültet, jaj Istenem! ‒ kiborult egy serleg bor a medvebőrre, még hatszáz év múlva is ezen fognak csámcsogni a liberális polgártársak!)

‒ Csak hozzuk az ikszet vasárnap, aranyom, így legyen szerencsénk, ahogy meglett ez a szép leányka! Lazio szurkoló lévén, a tenyerébe köpött a vén bába, miközben a köldökzsinórt rágta. Ceasar és Lucrezia Borgia bölcsője idétlenül ringott a késő esti romantikában. Hol vannak már a dicsőséges légióink!? Rómától egy napi járóföldre északnyugatra, az Aniene folyó völgyében, Subiacoban állomásoztak a főszereplők. Marco Rossi a legendás pretoriánus Dionüsszosz Denisz Dibusz helyett az esetlen Pietro Gulácsit rendelte a Masszáda őrzésére. A tanítványok elfáradtak, belehorkolásztak a csípős hajnalba. a kakas kukorékolt, visszacsengtek a Mester szavai: Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: virrasszatok!)

Bartolomeo Veneto Flórája fedetlen balkeble mögül mosolygott elő, mint az 1520-as gyermekien ártatlan topmodell, az évszázad nője, beköszönt a szégyentelen tavasz vége!  Ámulatba ejtő, ahogy a bájos ifjú hölgy félprofilja belekacagott a spanyol konkvisztádor képébe. Hernán Cortés savanyú arcképéről minden megnyerő részletet nélkülözött a festő, Kálvinról készültek ilyen hivatalnokos irodadekor ábrázolások. Odakacsintották ezt az azték holokauszt megemlékezések narrációjába illő installációt a Flórával szemközti sarokba. Szemük csillogása soha nem találkozott, mert akárcsak Kolumbusz Kristóf, Cortés is vagyonos, de megkeseredett emberként halt meg.  Karrierjük csúcsán, azon a végzetes éjszakán alászálltak a toszkánai borok világába, és többé nem szólaltak meg. A jobb sorsra érdemes kasztíliai láthatóan megráncosodott. A főkurátor Tenochtitlan elpusztításában látta a slusszpoént. A tudományos-fantasztikus építmények bármit elbírtak a díszletek világában, szögesdrót kerítést, krematóriumot, gépjárműkölcsönzőt, disznóbőrbe bújtatott Messiást, virtuális transzhumanista intergalaktikus űrinváziót. Nyilván némi lelkiismeret-furdalást jelentett számára, hogy az indiánok már a partraszállás pillanatában istenséget tiszteltek benne: Quetzalcóatl (a Tollaskígyó) az azték mitológiában a tudás és tanulás Istene volt, de már azelőtt a tolték mitológia főistene – így rendkívüli figyelemmel kísérték a szokatlan tolldíszes páncélsisakban szambázó vendégsereget. Kezdetben a partmenti fák mögött rejtőzködtek, ruhátlanul bújócskáztak, gyanútlan bennszülöttek módjára kíváncsiskodtak. A felfedezők unottan turkáltak a véres kincsek között, számolatlan gazdagságában ömlött eléjük a világ csillogása, még Őrült Johannának is vastagon jutott a kasztíliai örökségből.

Ez a kifejezés, hogy bennszülött, szégyen, már-már kissé pejoratív, miután divat lett mindenhol otthonos kis portákat alapítani, kontinenseket keresztbe-kasba beutazgatni, kifosztogatni, leigázni. Szégyenben nőtt a pompa, bennszülöttnek lenni kifejezetten szar ügy volt, nem csak átlagosan, hanem kiemelten. Az impériumot megtörték a kereszt tanításai. Boleyn Anna hatodik ujja a Brit birodalom szégyene lett, mégis a fejét vették a vesztőhelyen, szoknyája bíborvörös volt, a mártíromság színében pompázott. Az első kivégzett angol királynénak francia hóhért hozattak. Az exkirálynő a kivégzése előtt rendkívül szépen, összeszedetten beszélt, de ez már alig érdekelt valakit. VIII. Henrik sem az ő, sem Howard Katalin lefejezésén nem kívánt részt venni, kimentette magát, távol maradt a programokról. Nem volt mentálisan retardált zsarnok, egyszerűen másra vágyott, megpróbált ura lenni az istenadta lehetőségeknek. A kiszolgáltatott király mindennapjai keserves monotóniában teltek. Kötelező lovagitornák, baldachinos ágyak abúzus szükségletei, nyögvenyelő szeretkezések a hatalom számára előírt trónörökös legyártására. Az ördögi körből a szokványos módon nem talált kiutat, ide kellett a lelemény, az innováció, a forgács. Tanácstalanságában időnként jól leitta magát, mámorban oldotta a lelkiismeret ritka porát. Szerencsére az udvar bővelkedett a gerinctelen csúszómászó férgekben, feltörekvő senkiházikban, jellemtelen seggnyalókban.  Így kerekítettek a Boleyn ügyből felségárulást, tűzhalált, végül egy jelentéktelen igazságszolgáltatási látványossággá enyhítették a halál borzalmát, nem baltával szétbarmolt csigolyák szilánkjaival, hanem pallossal, szinte fájdalom nélkül celebrálták az egyetlen suhintásnyi kegyvesztettséget. Nevezhetnénk egyérintős kivégzésnek, szemben a magyar stílussal. Hunyadi Lászlóra 1457-ben a hóhér négyszer sújtott le a budai a Szent György téren. Száz év alatt a bakók sokat fejlődtek, a hazai szakma utolsó fenegyereke Bogár János volt. Anna a hóráskönyvét halála napján egy udvarhölgyének ajándékozta.

‒ Kedvesem, majd olvasgasd, imádkozz, az Úr szeret bennünket! (Egy könyvet nyújtott át. Könnyeik fátylában egymás ölelését a rendtartás tépte szét, mennie kell, hölgyem, Annácskára a továbbiakban siralomházi programok várnak! Ezt a megelőlegezett ajándékot Anna másnap magával vitte a korszak humanista vesztőhelyére. Ha nem rejtegeti figyelmesen ruhái oltalmába, bizonyára olvashatatlanságig szétázott volna a bő királynői vérben.)

Évszázadok múlva kerültek elő a megsárgult lapok, az egyik oldalon szívszorító bejegyzéssel:

"Remember me when you do pray!" (Pomni obo mne, kogda molish'sya!)

Lucrezia Borgia szép lány hírében állt, mai szavakkal is festenivalóan helyes, a mediterrán pop-art díjnyertes témájává cseperedett. A korszak médiája, óriásplakátjai lomha tervszerűséggel szórták a gumicsontokat. A megigézett pórnép görnyedt hunyorgással sandította az előbukkanó újszerű formákat, kommentesen hajastól falták hozzá a szotyit.  Az egyház űzött vértanúi, szentjei elhalványodtak, a sokasodó kitakart női kebel és a szokatlan perspektíva mögött már csak a blaszfémizált Isten átszúrt talpai fedték el a mindennapos botrányokat. Mantegna Pietája, a halott Krisztus siratása (1475-78) mögött féltékeny pletykák és elképesztő igazságok lapultak, amikor megszületett a pápa törvénytelen leánya. Rodrigo Borgia nem bizonyult túl erős jellemnek, gondjai voltak a cölibátussal, hibát hibára halmozott, de egyben tartotta az egyházat, mint szent hozományát ‒ hasonló menedzsment láttán IV. Henrik soha nem kért volna audienciát sovanai Hildebrandtól. A Borgia család nem válogatott az eszközökben, szerették a luxust, a hatalmat, a jól kiharcolt szeretetet, szerelmet, ezért mindent meg is tettek. Ellenlábasukat előbb-utóbb megmérgezték, vagy beállították az aktuális díszpintyek sorába. Micsoda fertő! Lehet kérni menübe még két ketchupot?

Fra Bartolomeo képén hatalmas kilincsorrú szerzetes nézett szembe a sötét világgal, még abban az évben elégették egy máglyán.  Savonarola régivágású domonkos szerzetes volt, akinek lelke keserűsége megtelt a Mediciek bankhálózatával, VI. Sándor pápa lányszobai kalandjaival. A kínkamra személyzete igyekezett dokumentálni az utcai tömegdemonstrációkon, performanszokon elhangzottakat. Végül a barát valamennyi csontját megropogtatták a kivégzés előtt, az épen maradt ujjai közt tétován szárnyalt a lúdtoll, alig bírta aláírni a vallomását.  Az eretnekség lerítt róluk, a szerzetesi fogadalmukat, az engedelmességüket megszegve és beismerve Da Pescia Domonkossal és Maruffi Szilveszterrel himbálózva csüngtek az akasztófán, alattuk máglya égett. A történelem folyamán gyenge pápák, kemény királyok, világi despoták, ravasz laikusok, vagy éppen erős szentatyák, gyenge kezű-elméjű uralkodók váltogatták egymást.

A kora középkor az erős emberek, a gyorsanölő mérgek ideje volt ‒ a művészet, egyház, király, lovag, mind ugyanazt az urat szolgálta, mígnem Szép Fülöp, II. András magyar király dédunokája, példátlan módon kezdett bánni a klérus tagjaival. VIII. Bonifác újabb kereszteshadjáratot szeretett volna indítani a Szentfóldre, ám Fülöp királyunk magánháborúit vívta az angolokkal, így lespórolta a francia egyházi tizedeket. A pápa szerette meglovagolni a diplomáciai lehetőségeket, sokat imádkozott az adakozó trónokért. László királyunk a kun menyecskéivel messzire sodorta az Árpádokat Róma kegyeltjei közül. III. András váratlan, utódnélküli halálát követően Bonifác is az Anjoukat favorizálta a magyar trónon, Károly Róbertet el is fogadták a magyar rendek Vencel és Bajor Ottó után, hiszen V. István dédunokája volt, Turulvérű magyar. Bonifác ezt már nem élhette meg, a Clericis laicos kezdetű pápai bullájáért nem lelkesedett Fülöp, Anagniba küldte Guillaume de Nogaret és Sciarra Colonna nevezetű pribékeit, akik elfogták és megkínozták az öregurat. A trecento, a korai reneszánsz, a gótikus művészet legkiválóbb pártolója, Giotto di Bondone megrendelője nem tudta elviselni ezt a primitív erőszakot, beleőrült a történtekbe, majd röviddel utána meghalt. Utódai az avignoni fogságban vacogtak, miközben a király pályázatot nyújtott be a templomosok vagyonának kezelésére, amelyet gyorsított eljárásban oda is ítéltek neki. A templomosok rendje Pauperes Commilitorum Christi (Krisztus szegény lovagjainak nevezték magukat, de kicsit meggazdagodtak). 1118-ban alapították a lovagrendjüket, a szentföldi háborúk kezdetén, Néhány keresztes és kísérete a Szentföld zarándokainak védelmére szentelte életét. A hosszú imádságos kaszabolás, a szent ereklyék védelme, erényes élet, bátor küzdőszellem divatossá vált a nemesség fiataljainak körében, a szervezet, az ifjúsági mozgalom egyre gyarapodott, a népszerűsége a XIII. században tetőzött. Már önálló állam létrehozását tervezgették Ciprus szigetén – miután megihlették őket a Johanniták rodoszi, a Teutonok malborki luxusszállodái, saját álmokat dédelgettek, önálló állam alapítását tervezték.  Szép Fülöp is hatalma, uralma teljében döhérkedett, elkápráztatta az arany csillogása, unottan hadakozott még éjjel-nappal, ettől aztán kiürült a királyi kassza, imádta a nagyszínpadot, melyet egy bő évszázad óta a templomosok bitoroltak. Eszméletlenül jól néztek ki azokban a hatalmas, tűzforró páncélokban, óriási, borotvaéles fegyvereikkel, a fehér köpenyeken feszülő óriási keresztekkel. A táncos mulatságok hajadonjai tízévenként ezeket a harcedzett szerzeteseket részesítették előnyben, szemben a királyi udvarok lúdtalpas konclesőivel. Lombardia, Flandria ‒ ők is a záloghitelek károsultjai voltak, civilben a piac kasszás-feltöltői, lejöttek egy picit lazulni, most a pultnál lóbálták szép sudár lábaikat ‒ még Gótika húgocskájuk szülinapján sem tisztelték a világi-egyházi hatalom viszonyát, folyvást Jacques de Molay nagymester kegyeit keresték. Szép Fülöp mogorván koktélozott, terveit skiccelte egy titkos kódex lapjaira. Jó kézügyessége volt a királynak, a pergamenre vetett vallatószerek, máglyák, bitófák ákombákomjain idejekorán jól alkalmazta a Cavalieri axonometriát.

‒ Kértek még valamit, lányok? (A csapláros habzó bort mért a serlegekbe, ha szusszanásnyi ideje engedte, beléndek teát főzött a sparhelten.)

‒ Majd, ha visszajöttünk a táncból – kacagták csilingelő hangocskáikon, és fölrebbentek a medvebőrről.

Sajnos már nem lehetett változtatni a forgatókönyveken, eljött a péntek tizenharmadika, ahogy később a múzeumok éjszakája, vagy a Pride.  Ez csak valami félreértés lehet, Jacques de Molay engedelmesen átnyújtotta kétkezes kardját, kísérőivel elindult az állítólagos megbeszélés helyszínére. Nagy meglepetésére egy pinceklubban találta magát, a mindenre kapható szubkultúra tetoválószalonjában, ahol csupa ősi felszerelés izzott a tűzben. Minden szabad széken üvöltött egy-egy ügyfél, folyton alá kellett írniuk az átvételi elismervényeket, miközben a fogukat húzták, sebeiket sózták, a művészek pedig masszívan boroztak. Néhány napon belül elkészültek a nonfiguratív képek, csupa kék-vörös árnyalatú fonnyatag tetoválás, pre-sittes tetkók.

A Mennyország kapuja mögött festegette a vizeket, jól rásötétedett, már csak a pöfékelő máglya fényénél lehetett egy-egy elmosódó alakot kisilabizálni, pedig ez a kikötő vonzotta a naplementekavalkádot: a fagyicsöpögtető kölköket, a kevés-eszű hozzátartozóikat, a kerékpáros pecásokat, a rolleres suhancokat, a szoknyatangás cicákat, a félrészeg kikötőellenőrt, a kutyaszaratókat.

‒ Lombardia, Flandria, Gótika, ti is eljöttetek megnézni az új tetoválásokat?

Fáradt szemei a távolba révedtek. Hóhérai felbőszítették, megrendítő élmény volt a kitartó szorgalmuk látványa, napokig dolgoztak a művükön, mire emberi roncsot varázsoltak belőle. 1314. március 18-án, egy jól megrakott máglya fölé kötözték. Az öreg templomos lovag arccal és összekulcsolt kézzel a Notre-Dame felé imádkozhatott, csöndes átkokat mormolt, amíg az lobogó tűz moraja mindent túl nem harsogott. Párizs lassan elcsendesedett, a megjelent vendégek szerint minden kérés teljesült, csakhamar minden megátkozott személyt utolért valamilyen hirtelen haláleset.