Éhe a Szónak. A Hit-média beáradása a magyar tömegtájékoztatásba (Varga Domokos György elemzése)

Roppant különös fejleménynek lehetünk tanúi. Egy sok tekintetben szektás vallási gyülekezetben meggyökeresedő, abból kisarjadó média elárasztotta a magyar közélet, a nemzeti tömegtájékoztatás tekintélyes részét. Ez még önmagában nem lenne különösebb csoda, hiszen sok pénzből, jó szervezéssel, kitartó marketingmunkával sokféle igét lehet sikeresen hirdetni és eladni. Csakhogy most azzal a meglepő, sőt döbbenetes helyzettel állunk szemben, hogy a Hit Gyülekezete médiája oly módon szerzett erős hadállásokat, hogy szinte nyomát sem leljük az evangéliumi tálalásnak, csomagolásnak, megközelítésnek. Mégis olyat kínálnak, ami nem idegen tőlük, nem tagadja sem keresztény felekezeti, sem karizmatikus mozgalmi lényegüket, s mindennek tetejében még hatalmas érdeklődésnek, keresletnek is örvend a társadalom gondolkodásra hajlamos, igazságra szomjazó rétegeiben.

A Hit Gyülekezete és az Új Világrend

Valamikor régen, az ún. rendszerváltásunk kezdetén elég sokat foglalkoztam a Hit Gyülekezetével. Legfőképpen három okból. Az egyik: a szabaddemokratákhoz való erős kötődésük. Kopogtatócédulákat gyűjtöttek nemzetietlen liberális pártunknak, s a rá való szavazásra buzdították híveiket. A másik ok: a zsidósághoz és Izraelhez való erős kötődésük. Nyilvánvalónak tűnt számomra – és nem csak számomra –, hogy a rendszerváltás válaszút elé állította a magyarságot: nemzeti, avagy nemzetek feletti (azaz kozmopolita, globalista, „nyílt” társadalmú) irányt követünk. Az SZDSZ és holdudvara, melynek jelentős részét tették ki zsidó származásúak vagy identitásúak, kezdetektől tartott a nemzeti érzelmű tényezők megerősödésétől. Fennállt a veszélye, hogy ha a gazdasági, kulturális és tömegtájékoztatási szférára erőteljes ráhatással bíró szabaddemokraták és zsidóság összeszövetkezik a nemzeti erők ellenében, és ráadásul vallási (keresztény) közegből még a Hit Gyülekezete is besegít nekik, akkor – rendszerváltás ide vagy oda – az ország cseberből vederbe kerül. Legfeljebb az internacionalistának nevezett nemzetköziségét most egy más fajta magyar- és nemzetellenesség váltja fel, amit hívhatunk akár multinacionalizmusnak, akár multikulturalizmusnak, akár globalizmusnak; a lényeg, hogy előbb önfeladással, aztán magyarként és nemzetként való megsemmisülésünkkel jár. Végezetül pedig a harmadik ok, amely kiváltotta ellenérzésemet és aminek írásaimban is hangot adtam: a szekta jelleg. Elég sok rémtörténetet hallottam hiteles forrásokból arról, hogy a Hit Gyülekezete miként szippantott magába embereket, főleg fiatalokat, kiszakítva őket családjukból, megszokott közösségeikből. Engem mint független gondolkodásra és szabad cselekvésre hajló embert különösen riasztott azoknak a híveknek a látványa, akiket puszta érintésre megszállt a szentlélek, és eldőltek, mint a homokzsák, önkívületbe estek, vonaglani, rángatózni kezdtek.

Az ellenérzéseimet személyes szerzett tapasztalataimnak sem sikerült legyűrniük. Családi barátaim unszolására elmentem az egyik országos rendezvényükre – ünnepélyes hangulatú istentiszteletükre, egy hatalmas, zsúfolásig megtelt budapesti csarnokba –, de a legkevésbé sem ragadtak meg az ott tapasztaltak.

Két dolgot azonban hamar beláttam. Az egyik: a Hit Gyülekezete jobbára olyan lelkeket szívott magába – olyanokat volt képes magába szippantani –, akik egyébként nem lelték meg igazi helyüket a magyar társadalomban. S e körbe beletartoztak nemcsak kallódó (pl. drogos) fiatalok, de olyan zsidó származásúak is (korra való tekintet nélkül), akik korábban soha nem gyakorolták vallásukat, ám a rendszerváltozás viharában felfedezték magukban a zsidó gyökereket, az állampárti ateizmus bukásával meglelték Istent is, legfőképpen pedig megijedtek egy esetleges jobbratolódástól, a szélsőséges nacionalizmus és indulatos antiszemitizmus felvirágzásától, ily módon a gyülekezetben – mint nem történelmi, mégis hívő, keresztény egyházban – kellő oltalomra találtak.

A másik tény, amit be kellett látnom – az iméntiekkel erős összefüggésben –, hogy a gyülekezet tagjai szemlátomást jól érezték magukat közösségükben. Lelkesedést mutattak érte. Szívesen adóztak anyagi és lelki értelemben is. Ezek után hiába maradt meg bennem a „Hitgyüli”-től való személyes, zsigeri idegenkedésem, már kevésbé éreztem késztetést a kipellengérezésére.

1994 pedig nemcsak a szabaddemokraták megítélésében, hanem a Hit Gyülekezete „politikájában” is fordulatot hozott. Kiderült, hogy az SZDSZ „zsigeri” kommunistaellenessége merő képmutatás volt, a nemzetietlen liberális párt első szóra szövetségre lépett a Horn vezette szocialistákkal, s igen fajsúlyos tárcákért cserébe beszállt az új kormánykoalícióba. A Hit Gyülekezetének ennyi nemzetietlen liberalizmus és ennyi istentelen kommunista visszarendeződés soknak bizonyult, ezért a nemzeti liberalizmus és a kereszténység irányába mind jobban elmozduló Fideszben keresett olyan lehetséges szövetségest, amely biztosítani képes számára a bejegyzett egyházként való megélhetést és békés működést.

Habár ugyanezen idő alatt a gyülekezetnek a zsidó állam iránti lelkesedése lényegében semmit nem lohadt, gyökeres változás állt be a nemzetinek és jobboldalinak tekintett Orbán-kormányok vezette Magyarország és Izrael viszonyában. Hiszen Netanjahu is szemlátomást keményen küzd azért, hogy megőrizze országa nemzeti jellegét és önrendelkezését, ellenszegülve a hódító világuralmista törekvéseknek. Ez pedig azonnal más megvilágításba helyezte és helyezi a Hit Gyülekezete Izrael-imádatát, hiszen ez már nem az attól való félelmet táplálta és táplálja, hogy besegít vele a világuralmistáknak Magyarország elfoglalásába.

Annak, hogy a Hit Gyülekezete szellemi vezetői mennyire komolyan veszik és mennyire ellenzik a világuralmi erők nyakló nélküli nyomulását, bizonyságát adja az a tény, hogy e témakörben a gyülekezet elsőként adott ki Magyarországon egy nagy horderejű, hatalmas jelentőségű könyvet, méghozzá egy amerikai, konzervatív újságírótól, Pat Robertsontól. Az ÚJ Világrend 1993-ban jelent meg nálunk, s hallatlan újdonsága és érdekfeszítő, vészjósló tartalma engem is továbbgondolásra, sőt messzemenő következtetések levonására késztetett. 1996-ban, a Magyar Demokrata hetilapban látott napvilágot az a hosszú elemzésem (Világ intelligenciái egyesüljetek? Az Új Világrendtől az Új Atlanti Kezdeményezésig címmel), amelyben Pat Robertsontól (egyebek között) ezt a kulcsmondatot idéztem:

„Egyetlen szál köti össze a Fehér Házat, a Külügyminisztériumot, a Külkapcsolatok Tanácsát, a Trilaterális Bizottságot és a szélsőséges New Age-esek titkos társaságát. Az új világrendre való törekvés. Fel kell számolni a nemzeti szuverenitást. Világkormányt, világrendőrséget, világbíróságot, világbank- és valutarendszert kell létrehozni, és egy világ-elitet mindezek irányítására.”

Nem az történt tehát, hogy a magyarságukra és nemzeti voltukra érzékeny jobboldali radikálisok figyelmeztették az ország felelősségteljes gondolkodóit a közelgő globális veszedelemre, hanem e tekintetben a „hitgyülisek”, bizony, megelőzték őket (mondhatnám: minket).

Innentől kezdve jószerivel teljesen megcsappant az irántuk való érdeklődésem. A Hit Gyülekezete megszűnt számomra közellenség lenni. Amikor a 2000-es évek elején Németh Sándor, a Hit Gyülekezete alapítója és vezetője volt a Kereszttűzben című reggeli tévéműsor vendége, s nekem is alkalmam nyílt őt kérdéseimmel bombázni, már nem volt késztetésem arra, hogy valamiképp megpróbáljam sarokba szorítani. Kölcsönös tisztelettel és megértéssel viseltettünk egymás iránt, legalábbis ez az emlék rögződött bennem.

Éhe a Szónak

Érdeklődésem homlokterébe lényegében az orosz–ukrán háborúnak köszönhetően került vissza a Hit Gyülekezete. De még inkább annak köszönhetően, hogy az elmúlt néhány évtizedben, a digitális információrobbanással párhuzamosan, olyan szintet ugrott a világban a politikai hamiskártyázás és főáramú médiahazudozás, hogy hirtelen felértékelődtek és számottevő közönségre leltek azok a mellékáramú, „alternatív” világhálós felületek, amelyek közléseik során voltaképpen egyetlen szempontot tartanak szem előtt: kimondani mindazt a fontosat és igazat, amiket a főáram – ilyen-olyan megfontolásból – jobbára gondosan elhallgatni, elrejteni igyekszik a nyilvánosság elől. A címbéli Ady-kifejezés, az „éhe a Szónak” erre utal: világszerte erős éhség támadt a kendőzetlen igazságok, vagyis a valóságos, cenzúrázatlan, manipulálatlan ismeretek, a hátsó érdekektől mentes, őszinte vélemények iránt.

Hogy ez az éhség – kiéhezettség – milyen tekintélyes mértékű, a Szilaj Csikó esetében jól mutatja néhány kattintási adat. Egyik cikkünk, az Egy okos rabbi 31 okot sorol fel arra, miért nem hajlandó beoltatni magát című iránt hirtelenjében olyan hatalmas érdeklődés ébredt, hogy ijedten jeleztem munkatársaimnak, alighanem heckertámadás ért bennünket. E sorok írásakor megnéztem a kattintásszámot: 142 687. Tehát majdnem másfélszázezer az előtte jellemző pár százzal szemben.

Azóta már – hála Istennek – megszaporodtak azok a világhálós fórumok, amelyek a Covid-19 dolgában, hozzánk hasonlóan, szintén a főáram által elhallgatott tényeket és igazságokat igyekeznek megosztani az ezekre éhezőkkel. Noha a rabbis cikkünkéhez hasonló kattintásszámot többé nem értünk el, az igazságra való kiéhezettség mértékét más cikkeink iránti élénk érdeklődések is bizonyították és bizonyítják. Prof. Tanka Endrének a Tények és kétségek a magyar légtér vegyi mérgezéséről című alapos tanulmányára csaknem 15 ezren voltak kíváncsiak. Kovidtisztázó című összefoglalóm angol nyelvre való átültetésére pedig a távoli Ausztráliából jelentkeztek önkéntes igazságharcosok.

A Szilaj Csikó iránt megnövekedett érdeklődés arra is elegendőnek bizonyult, hogy a fő- vagy mellékáramú média még több-kevesebb szellemi önállósággal rendelkező munkatársainak felkeltsük a figyelmét. Kiderült, hogy például a Hír TV-sek is rendszeres olvasóink közé tartoznak, akárcsak a Hit Gyülekezetéhez kötődő Hit Rádió és Ultrahang újságírói. S ez az érdeklődés oda fejlődött, hogy a Szilaj Csikó főmunkatársa, Vukics Ferenc – szinte egyik napról a másikra – előbb az Ultrahangnak és a Hit Rádiónak, majd a Hír TV-nek is rendszeres, mondhatni állandó vendége, katonai szakértője lett.

Tudnivaló, hogy Vukics már a kovidtisztázásban is hatalmasat alkotott Szilaj Csikónk világhálós felületén. Mivel azonban e téren a közhangulat, politikai táboroktól függetlenül, nagyon erősen követte a hivatalos álláspontot, s a jellemzően nemzeti beütésű, magyar érzelmű kormányoldal, valamint az internacionalista, globális beütésű balliberális oldal ugyanazt a kampánynótát fújta, ezért a Szilaj Csikónak a kovidönkénnyel, az „oltatási” diktatúrával és „oltakozási” őrülettel szembeni elszánt küzdelme – konok szabadságharca – olyan fokú eretnekségnek bizonyult, hogy ekkor még egyetlen számottevő médium sem sietett tudásunkat, felfedezéseinket másokkal megosztani, legfeljebb az olyan lelkes kisebbek, mint amilyen a Nexus TV.

Az orosz–ukrán háborúnál azonban a magyar kormányzati álláspont olyannyira elvált a hivatalos amerikai, s az általa meghatározott európai, valamint hazai balliberális állásponttól, hogy hatalmas tér és lehetőség nyílt a valódi tények és összefüggések kutatására és kimondására. S ezzel jött el úgy istenigazából Vukics Ferencnek, a Szilaj Csikó főmunkatársának, a Baranta Mozgalom, a Magyarok Szövetsége és a Nemzetvédelmi Szabadegyetem Alapítvány alapítójának, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatójának ideje. Vukics ugyanis nemcsak ízig-vérig katona és felkészült katonai elemző és oktató, de ráadásul megmaradt benne a tetőtől talpig tisztességes ember, aki nemcsak katonai szempontból, hanem emberi oldalról is képes értékelni és érzékelni a történéseket, olyannyira, hogy alezredesi rangban is képes minden idegszálával a háború megfékezésének és a békekötésnek a mindenkori lehetőségeit mérlegelni.

Nos, személyiségének e ritka adottságai és különös keveréke felkeltette a Hit Gyülekezete médiája egyik kulcsfigurájának, Király Tamásnak az érdeklődését. Felelős-szerkesztőként meghívta az Ultrahangba, s azon túl, hogy ők az első pillanattól kezdve kiválóan szót értettek egymással, a nézettségi (hallgatottsági) mutató is hamarosan csúcsokat döntött. A lelkes tetszésnyilvánítások, a hallgatói és nézői hozzászólások azt mutatták, hogy a közönség szívébe zárta Király Tamás és az Ultrahang új vendégét. Ennek nyomán pedig Vukics Ferenc hamarosan a Hír TV számára is „szalonképes” lett, sőt a kiemelt, állandó sztárvendégek egyike. Ha Vukics páratlan szakértelmét, hallatlan felkészültségét, no meg emberségét tekintjük, nincs ebben semmi meglepő. Ha viszont azt nézzük, hogy korábban Vukics akár a Baranta Mozgalommal, akár a Magyarok Szövetségével emberek ezreit, sőt tízezreit volt képes mozgósítani és lelkesíteni, akkor igencsak figyelemre méltó, hogy a még nem főáramú, de már számottevő, jelentékeny hatást kifejtő médiaközegből a hitgyülis Király Tamás volt az első, aki Vukics szerteágazó tehetségét, tudását és katonai szakértelmét jó szívvel sietett minél inkább gyümölcsöztetni, a szélesebb közönség számára hasznosítani.

Így került vissza figyelmem homlokterébe a Hit Gyülekezete, legalábbis a médiája. Pontosabban szólva: Király Tamás személye. Még pontosabban szólva: annak a világhelyzetnek a különlegessége, amelyben a hitgyülis média és a szabadság- és igazságharcos Szilaj Csikó munkatársai ennyire jól megtalálták a hangot egymáshoz. Ugyanis amikor személyesen felvetettem Király Tamásnak, hogy nem készítene-e egy filmes beszélgetést az éppen háziőrizetben tartózkodó Budaházy Györggyel, első szóra igent mondott, még ha némi időt s türelmet kért is hozzá. Tudta, ki vagyok, emlékezett Németh Sándorral való tévés ütközetünkre, fülében csengett a főpásztor egy régi megjegyzése, amely szerint én legalább úgy írtam a gyülekezetről – szemben más újságírókkal –, hogy tiszteletemet tettem köreikben, és a Szilaj Csikóról is jó véleménnyel volt. De mindezeknél is többet nyomott a latban, hogy őt magát is izgatta a kérdés: kicsoda valójában Budaházy György, micsoda valójában a Hunnia Mozgalom, csakugyan olyan elvetemült terroristákkal állunk-e szemben, akik akár 17 évnyi fegyházbüntetést is annak rendje és módja szerint kiérdemeltek, vagy pedig tényleg olyan kiváló hazafiak ők, akik mellett jó okkal áll ki egyre több közismert személyiség.

Király Tamás tisztában volt azzal, hogy ez a kíváncsisága, az igazság kiderítésére való törekvése akár az addig csorbítatlan népszerűségének megcsappanásához, nézők, hallgatók, hirdetők elvesztéséhez is vezethet. A politika és média főárama Budaházyt és társait módszeres következetességgel veszedelmes terroristaként tálalta, ennek folytán a leginkább biztonságra, békességre és hiszékenységre hajló állampolgári tömegek eleve gyanakvással fogadtak minden olyan újságírói kezdeményezést, amelyből e „közveszélyes bűnözők” bármiféle megértésének vagy mentegetésének kísérlete tűnhetett ki. A „nemzeti radikálisok” köreiben ekkoriban már kétségkívül leginkább hazafiként tekintettek Budaházy Györgyre és vádlott-társaira, ám hogy ez valójában mennyire egy szűk kör, jól mutatja, hogy az én hat testvérem között egyetlen egy sem akadt, aki jó szemmel (vagy inkább: jó szívvel) nézte volna, hogy én az Abó és Robó című, 2017-ben megjelent nagyregényemben komoly szellemi erőfeszítéseket tettem Budaházy György és társai igazának bizonyítására, sőt még a börtönből való kiszabadításukra is. Márpedig a Király Tamás teremtette és működtette csatornák egyikéről sem lehet elmondani, hogy eleve a nemzeti radikálisokhoz szólna. Azt azonban el lehet mondani, hogy ezek a csatornák egy új történelmi kornak, és ezen belül egy új médiakorszaknak az úttörő megjelenítői, megtestesítői.

Miről is van szó?

Két, párhuzamos fejleményről. És majd még egy harmadik tényezőről, amely képes volt a maga javára kiaknázni a történelmi helyzetet.

Az első két összetevőről (körülményről) igyekszem csak nagyon röviden szólni. Aki csak egy kicsit is érdeklődik a világ dolgai, leglényegesebb összefüggései, közügyei iránt, az így is pontosan tudni fogja, miről beszélek. Aki meg semmit nem lát és nem tapasztal belőlük, annak úgyis hiába szaporítanám a szót.

Világuralmisták nyomulása, a demokrácia kijátszása

A háttérhatalmi erők nyomulása elképesztő méreteket öltött. Szembeötlő minőségi ugrás tapasztalható a világuralmisták gátlástalanságában, cinizmusában. A szabadversenyesnek hirdetett kapitalizmus a háttérhatalmi mesterkedések folytán olyan mértékű tőke- és hatalmi koncentrációhoz vezetett, amely már világméretekben képes uralkodni nemzetek, eszmék, tudományos álláspontok, közvélemények, közbeszédek és általában véve: a demokratikus játékszabályok felett. Befolyásoló ereje és önhittsége olyan hatalmasra duzzadt, hogy már a látszatokra sem ad: saját maga határoz arról, hogy a világ országainak, elvileg szabad államainak és demokráciáinak milyen új világrend szerint kell élnie, ráadásul ehhez szigorú napirendet szab.

A szóbanforgó háttérerő létezésének és befolyásoló erejének legfőbb bizonyítéka, hogy az elvileg demokratikus országok és intézmények elvileg demokratikusan megválasztott vezetői ugyancsak a választóik megkérdezése és jóváhagyása nélkül iparkodnak teljesíteni a világuralmisták napirendjét.

Számtalan cáfolhatatlan tény bizonyítja, hogy a világhatalmi erők nemzetközi és nemzeti intézmények vezetőit, tisztségviselőit korrumpálják, demokratikusan választott képviselőket fizetnek le; az igazi újdonság azonban e téren is az, hogy mindezekről hiába kerülnek napvilágra hiteles, cáfolhatatlan dokumentumok, ez lényegében sem a befolyásolókat, sem a befolyásoltakat nem buktatja le, nem teszi szalonképtelenné. Magától értetődévé vált például, hogy a világuralmi erők olyan előtérbe tolt, nagy hatalmú ügynöke, mint amilyen Soros György, akár az Európai Unió tisztségviselőit és képviselőit is tömegével, büntetlenül és elmarasztaló következmények nélkül lefizetheti.

Mint ahogy az Európai Bizottság elnökének sem esett eddig semmi bántódása amiatt, hogy saját hatáskörben hagyott jóvá egy rendkívül kényes, több részletében titkosított szerződést. Ennek következtében a Pfizer egész Európát eláraszthatta az ún. koronavírus-járvány ellen kifejlesztett, valójában kísérleti szakaszban lévő – s utóbb teljesen hatástalannak és megbízhatatlannak bizonyult, sőt mind inkább kifejezetten károsnak mutatkozó – „vakcináival”. Egyre-másra látnak napvilágot – igaz, még mindig csak elvétve a főáramú médiában – azok a hivatalos és hiteles adatok, amelyek az európai többlethalálozásnak az azóta tartó riasztó megugrásáról tanúskodnak, amióta a koronavírusos világjárvány ürügyén a demokráciák kormányai és hatóságai a teljes lakosságot lezárásokkal sújtották, s a nagyobbik részét vagy rávették, vagy rákényszerítették a már nem is csak egyszeri, hanem többszöri „oltakozásra”.

A politika, a média és a tudomány felett megszerzett hatalmuk segítségével a világ háttérerői elképesztő színjátékokat – tömeghülyítéseket – folytathatnak. A liberális demokrácia és a jogállamiság kereteit és szabályait akkor és úgy működtetik és kérik számon másokon, ha ez hasznukra válik, és akkor és úgy avatkoznak be és függesztik fel őket, amikor számukra egyébként hátrány származna belőlük. A hagyományos erkölcsi és lelkiismeretességi szempontok társadalmi érvényesülését a korábbi normalitások szétverésével és üldözésével módszeresen akadályozzák, a saját világuralmi szempontjaik érvényesülését pedig új, politikailag korrektnek kinyilvánított normalitások meghirdetésével és számonkérésével biztosítják. Mindent, ami természetes, sőt természetfeletti, azt természetellenessel vagy mesterségessel igyekeznek pótolni vagy uralni.

Köszönhetően következetesen anyag- és haszonelvű szemléletüknek, a világ csakugyan hatalmas és bámulatos fejlődést ért el technikai és technológiai téren. A digitális forradalom lehetővé tette az emberi egyedek életének, sorsának személyre szabott követését, felügyeletét, befolyásolását. Az anyagi javakkal elkényelmesített és civilizációs vívmányokkal elbűvölt tömegek pedig hajlamossá váltak a főáram kínálta viselkedés- és gondolkodási minták elfogadására, a megfélemlített és megzavarodott tömegek pedig hajlamossá váltak a beletörődésre. Minden különösebb tiltakozás, ellenállás nélkül törődtek bele abba, hogy legelemibb demokratikus jogaiktól is megfosztják őket: a szabad tájékozódás, a szabad szólás és véleménynyilvánítás jogától. Ennélfogva olyan elképesztő horderejű, államilag elkövetett, titkosszolgálatok által szervezett bűntények maradhattak büntetlenül, mint például 9/11, azaz a Világkereskedelmi Központ épületeinek és a Pentagon egy részének felrobbantása, ezek „arab terroristákra” kenése, majd terrorizmus elleni törvények megalkotása, végül független és vétlen arab országok lerohanása, vétlen civilek tömeges elpusztítása.

A következmény-nélküliség szinte magától értetődően vezetett el oda, hogy a világuralmi erők egyre-másra belevágnak olyan álcázott, sátáni akciókba, hadműveletekbe, amelyekkel akár milliók, sőt százmilliók életét, sorsát veszélyeztetik. Ilyen például a Covid-19 fedőnevű globális hadművelet, vagy a sokszorosan bizonyíthatóan kiprovokált orosz–ukrán háború, olyan elképesztő akciókkal tarkítva, mint amilyen az Északi Áramlat csővezetékeinek titkosszolgálatok szervezte felrobbantása: általa végképp sikeresen szétverték Németországnak és Oroszországnak az amerikai birodalmi érdekeket keresztező gazdasági–politikai együttműködését.

A világuralmisták ilyen fokú nyomulása, a demokrácia és az elemi szabadságjogok ilyen fokú kijátszása oda vezetett, hogy az állampolgárok igazi szabadságra és természetességre vágyó, tekintélyes részében erős éhség támadt az egyenes beszéd, az őszinte szó iránt. Ily módon az új történelmi környezet megteremtette az egyik fontos feltételét annak, hogy egy olyan új fajta médiakorszak alakulhasson ki, amelyben a Hit Gyülekezete médiája is meglelhette a maga tágabb helyét.

Az igaz, őszinte szó iránti kiéhezettség figyelemre méltó mértékét jól tükrözi az a kétségtelen tény, hogy Király Tamásnak rövid időn belül sikerült szert tennie egy százezres nagyságrendű törzsközönségre. Ehhez egyfelől szükség volt az ő különleges személyiségére; erről, mint a fentebb beharangozott harmadik tényezőről, majd befejezésül szólok. Másfelől pedig szükség volt annak az káprázatos technikai, civilizációs vívmánynak az ügyes hasznosítására, amelyet a digitális forradalom hozott el az emberiség számára.

Digitális forradalom, új médiakorszak

Király Tamás 2021-ben, tehát alig két éve, a saját gardróbszobájából indította el az Ultrahangot, mely „mára hazánk leghallgatottabb kül- és biztonságpolitikai YouTube csatornája”. Az idézet a tavaly (2022-ben) megjelent könyvéből való: Orosz–ukrán háború a színfalak mögött. Innen tudhatjuk meg azt is, hogy 2022. október végéig több mint 40 milliószor játszották le a videókat. Elképesztően nagy szám, rövid egy évvel egy gardróbszobából való elindulás után, mindenféle komolyabb tőkebefektetés nélkül.

Mindez nemcsak tömegtájékoztatási és médiagyakorlati szempontból érdekes számunkra, hanem filozófiai értelemben is. Ugyanis az Ultrahang – akárcsak a Szilaj Csikó – az emberiségnek ugyanazt a bámulatos digitális vívmányát hasznosítja az igaz szó szórására, mint amelyet a világuralmi erők és helyi hatalmasságok a tömegek befolyásolására, megtévesztésére, megfélemlítésére, a felettük való önkényeskedésére, a demokrácia kijátszására, háborúk szítására, az emberiség pusztítására.

Ismét bebizonyosodott, hogy a világ, mondhatni, úgy lett kitalálva és megalkotva, hogy elkerülhetetlenül és megkerülhetetlenül örökké változik, és teljes együgyűség arra játszani, hogy ennek valamiképp útját álljuk, gátat vessünk. Ezzel szemben arra érdemes törekedni, hogy a mások által a maguk javára és hasznára – nem egyszer alantas céljaikra – kifejlesztett eszközöket (korszakos vívmányokat) jó célokra és értelmes dolgokra, akár az emberiség javára hasznosítsuk, sőt, ha kell, fegyverként visszafordítsuk az emberiségre támadók ellen. Tipikusan ilyen a számítógép, a világháló, a közösségi média, a mesterséges intelligencia. Ezekkel az eszközökkel, éppen azáltal, mert elképesztő mértékben tömegesítették őket, jóformán az egész emberiséget be lehetett vonni (kapcsolni) a világuralmi erők felügyelte digitális és globális vérkeringésbe. Ám ezt csak úgy lehetett elérni és megvalósítani, hogy ezeket az eszközöket többé-kevésbé mindenki, az egész emberiség számára hozzáférhetővé tették. Mivel azonban a különféle, döntő fontosságú központi egységek a világuralmisták kezében (felügyeletében) maradt, ezáltal pedig az ellenük dolgozók többé-kevésbé megrendszabályozhatók (cenzúrázhatók, kikapcsolhatók) maradtak, ezért a mások általi hozzáférés a világuralmisták számára nem tűnt igazán kockázatosnak. S eddig az idő (az élet) igazolta is őket: hiába derült ki napnál világosabban, milyen ármánykodások folytak pl. akár 9/11, akár Irak és Líbia lerohanása, akár a koronavírus-járvány kitörése és kezelése, akár az orosz–ukrán háború kirobbantása és kiélezése ügyében, ezidáig mindegyik főbenjáró bűn elkövetője elkerülte a jól kiérdemelt büntetését. Az emberi gondolkodás tömegesítése, egyirányúsítása ugyanis világszerte olyan mértékűvé vált, hogy az elkényelmesített és megfélemlített elmék ingerküszöbét nem érték el azok a tényfeltáró cikkek és filmek, amelyek amúgy elözönlötték a világhálót. Nem alakult ki tehát olyan kritikus tömeg, amely sikeresen felvehette volna a harcot a háttérhatalmi erők és ügynökeik ellenében.

Azonban egyáltalán nem biztos, hogy ennek mindig így is kell maradnia. A kovid-ügyben még többé-kevésbé sikerült lóvá tennie a háttérhatalomnak a világot, de az orosz–ukrán „proxi” háború dolgában már sokkal kevésbé. A világ népessége, beleértve Nyugatot is, rohamtempóban ábrándul ki Amerikából, valamint a világbirodalmat mozgató vagy kiszolgáló erőkből, az új világrend gátlástalan hirdetőiből és erőltetőiből, a másokon demokráciát és jogállamiságot számon kérő önkényeskedőkből, a saját állampolgáraikkal szemben egyre-másra rohamrendőröket vezénylőkből. S ugyanilyen rohamtempóban csappant meg a főáramú politika, média és tudomány hitelessége, és nőtt meg az érdeklődés a nem főáramú civil mozgalmak, az alternatív médiumok és a független tudományos közlemények iránt.

Ennek egyenes következményeként, az éhe az igaz és őszinte szónak, a digitális forradalommal karöltve, nemcsak a tömegtájékoztatás világában indított el egy lényegbe vágó változást, hanem a politikai közgondolkodásban is. A főáram kínálta ideológia, gondolkodási sémák, az ott uralkodó elbeszélések már nem bizonyultak biztos támpontnak a világ dolgaiban való eligazodáshoz, ez pedig a meglehetősen merev szellemi és politikai szekértáborok fellazulásához vezetett. Kiderült, hogy olyan életbevágó kérdésekben, mint egy világjárvány vagy egy háborús helyzet kezelése, a világuralmi erők fogságába került főáram minden oldala, minden ideológiai és politikai árnyalata képes az igazságot elkendőzni, a valóságot meghamisítani. Ezért aztán mindazok a felelősségteljesen gondolkodó, ép erkölcsi érzékkel és lelkiismerettel megáldott emberi egyedek, akiknek az igazság előrébb való a pártokhoz, szekértáborokhoz való kötődésnél, vagy a politikailag korrekt szellemi divatokhoz, többségi véleményekhez való csatlakozásnál, ők egyszeriben a maguk egyéni véleményét kezdték hangoztatni, és a hasonlóan gondolkodó igazságharcosok társaságát kezdték keresni. Köreikben már nem az lett a fő érdeklődési, kapcsolódási és támogatási szempont, hogy ki hova tartozik, hova kötődik – melyik politikai vagy ideológiai táborhoz –, hanem csakis a főáram által elhallgatott, eltorzított vagy elnyomott igazságokhoz való személyes viszonyulás.

Így állhatott elő az az új történelmi kor, s ezen belül az az új médiakorszak, amelyben a Hit Gyülekezete egy igazságosságra érzékeny, igazságokra fogékony szerkesztője, újságírója – hasonló felfogású munkatársaival egyetemben – olyan rádióműhelyeket, olyan világhálós csatornákat hozott létre és tett rövid időn belül hihetetlenül népszerűvé, mint amilyen a Hit Rádió és az Ultrahang, amelyekbe minden politikai oldalról özönlenek a legkülönfélébb szellemiségű vendégek, kiknek egyetlen közös vonásuk, hogy nem mások szócsövei, hanem a meggyőződésük szerinti igazság szószólói. S ami a leginkább odavonzza őket, az az, hogy aki kérdezi őket, az sem másoknak akar megfelelni, hanem bármi őszinte szónak őszinte tisztelettel adózik. Mintha csak érezné, milyen hatalmas a tét: a régi, hagyományos kötődéseinknél, általános ideológiai meggyőződéseinknél is fontosabb, hogy végre vessünk véget a világuralmisták színjátékának, fogjunk hozzá az általuk teremtett hazugságkor felszámolásának.

Király Tamás személyes kiválósága

Noha az „éhe a Szónak” és a digitális forradalom megteremtette hozzá a kedvező körülményeket, a kiugró sikeréhez még kiváló személyes képességeire, páratlan adottságaira is szüksége volt a Hit Gyülekezete szerkesztő-újságírójának.

Fentebb említett könyve előszavából kiderül, hogy Király Tamás már 16 évesen helyi tudósítója lett a Heteknek, a Hit Gyülekezetéhez kötődő országos közéleti hetilapnak. 2009-től, azaz 19 éves korától több internetes portál szerkesztője, majd öt éven át a Vas Népe megyei napilap újságírója és a Szombathelyi7Nap hetilap főszerkesztője. 2017-től pedig már műsorvezetője a Hit Rádiónak, majd hamarosan a felelős-szerkesztője, ehhez adódott aztán az Ultrahang a már említett gardróbszobával, meg a még nem említett olyan szereplőkkel a szinte teljes közéleti palettáról, mint Nógrádi György, Georg Spöttle, Robert C. Castel, Stier Gábor, Szakács Árpád – és később pedig már Vukics Ferenc, a Szilaj Csikó főmunkatársa.

Kíváncsiság fűtötte kalandorvágya mindig oda vitte-sodorta, ahol megszaporodtak az élet nagy kérdőjelei. 2015-ben látta a Keleti pályaudvaron várakozó tömeget, járt a körmendi menekülttáborban, ott volt a határon, mikor „civilek”, összekacsintva a hatóságokkal, autóval kísérték a bevándorlókat az osztrák határhoz. Járt Párizsban, a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett merénylet után egy héttel, Nizzában a terrortámadást követő héten. Látta Brüsszelben, hogy nyilvános vécét alakítottak ki egy katolikus templom oldalában, s Finnországban, Oulu városában, hogy a bevándorlók megerőszakoltak egy tízéves kislányt. „Ott voltam, láttam, de nem értettem. Pedig nagyon meg akartam érteni.” – írja könyvében. Az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban pedig ezt:

„Hírek és álhírek összecsapása, információk és dezinformációk ütközése. Nehéz megérteni, hogy mi az igazság.”

„Ma, a véleménybuborékok csapdájában – teszi hozzá –, hajlamosak vagyunk ex-katedra kinyilatkozásokra, leegyszerűsítő minősítésekre, és egy vállrándítással túllépünk azokon a kérdéseken, amelyeket nem értünk. Nem vesszük észre hogy az életünk múlik rajta. (...) A történelem bizonyította, hogy hazugságokból nem lehet hazát építeni. Pedig az igazság keresése, az igazság szeretete az, amely nemzetünk megtartó ereje lehet.”

Az Ultrahang és a Hit Rádió határon inneni és határon túli, mindig teltházas közönségtalálkozóinak hosszú sora bizonyítja, hogy ma már milyen sokan érzik, gondolják ugyanígy.

Függetlenül hagyományos politikai, vallási, törzsi kötődéseiktől.

Ezek mind másodlagossá váltak ahhoz a legfontosabb, örök igazodási ponthoz képest, amelyre, ím, Király Tamás is feltette életét, újságírói munkásságát.

S ami nem más, mint a tiszta Igazság.

Az eltérítetlen, a meghamisítatlan.