EMBERRÉVÁLÁS (Pécsi Sándor verse)

Összecsiszolt kövek, gránitlabirintus, itt fekszem

júgák, kalpák óta, kristálylap fedi testem,

orromból csövek és a fejemből vezetékek lógnak.

Hány folyosó, hány lépcső visz föl a fénybe?

Van-e még odafönn emberi élet, és mi lehet odakint?

Rémültes vigyorú vad nép; visszaidézem emlékeimet.

Királyotok, vagy jövevény rabszolga lehettem?

Ezt a kihalt várost égbevesző hegyek tetején, itt

miért hagytátok? Miért repültetek innen az űrbe

szitakötőszárnyú csillagszél-vitorlásaitokon?

Emlékszem a véres áldozatokra, felvonulásaitokra.

Érzem a csípős illatokat, hallom a szent dobokat,

látom a részeg isteneket, a kiszürcsölt agyakat,

járjuk a háborútáncot, ünnep e nap, aratás volt.

Fürödnek a vajban, a vérben, a sörben az isteneink.

Visszaforognak a nagy kereken a régi napok, de

mégse tudom  hívatásom felidézni, aki küldött,

nem jut eszembe neve. Oly finomult volt minden

mozdulat akkor, tettétek a dolgot, amint azt

tették mindig az őseitek. Így kell fonni a bocskort,

így nyúzd ellenségeidet! Csillagidőbe, miért

hogy kizuhantatok a végtelen űrbe? Hagytatok

engem itt egyedül megfejteni  rejtvényeteket.

Már érzem a vérem visszakering az agyamba,

lüktet a lelkem, újra dobogni kezd a szívem.

Érzem az izmaimat, szabadulnék, ütöm a lapot,

végre a kristályt áttöröm, kirántom orromból a csövet,

kitépem agyamból a kanócokat, hullamervséggel

most szörnyű birokra kelek. Elfeledett érzések       

visszatalálnak, nagy gyönyörűség a fájdalom immár,

jó nékem az éhség, vérzik a seb, és jó a hideg.

Harci kíváncsiság örömöm, fölfele kúszom a

porban a vérben, meredek lépcsőgarádicsokon,

emlékszem a jelre, a szóra, vékony egérhangon

üvöltöm: Ember! És lassan megnyílik a gránitkapu.