Révkomáromi március 15-i ünnepség – Kövér László „forradalmi” beszéde (Komárom, 2025. március 13.)

Úgy ítéltem meg, a beszéd teljes egészében Szilaj Csikós hírverésre méltó – a Szerk.

A kép forrása:

https://ma7.sk/aktualis/kover-laszlo-a-magyar-szabadsag-ize-soha-nem-felejtheto

„Sok nagy időt megértem (…) de ehhez hasonló napokat nem ismétel meg a történelem soha. Láttam azt a szellemóriást, aki a népet felköltötte halálos álmából, hallottam szavait, amelyek hősöket teremtettek a békés polgárokból (…) a haza védelmére.”

Tisztelt Emlékező Honfitársaim!

Jókai Mór ezen szavakkal idézte fel Kossuth Lajos 1848-as honvédtoborzó komáromi látogatását. Nagy idők nagy nemzedéke talált akkor önmagára: nemcsak polgárokból hősöket, nemcsak népből nemzetet, hanem az idegen hatalmakkal szembeszállni képes, a népakaraton alapuló magyar közhatalmat és magyar közpénzt teremtő nemzedék volt ez.

Mi, mai magyarok, éljünk bárhol is a világban, azóta is minden március idusán ezt a történelmi teljesítményt ünnepeljük, bízva abban, hogy a vér soha nem válik vízzé, a magyar szabadság íze soha nem felejthető, s ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak.

A Felvidék különösen jeles helyszíne az emlékezésnek és ünneplésnek, tisztelt Barátaim, hiszen itt volt a kezdet és a vég: a szó szűk értelmében vett magyar forradalom Pesten tört ki 1848. március 15-én, ám a politikai és pénzügyi szabadságharc már március 3-án a pozsonyi országgyűlésben elkezdődött, a katonai szabadságharc pedig éppen itt, a komáromi erődben ért véget 1849. szeptember 27-én.

A 48-as nemzedék valóra váltott egy akkor immár több mint háromszáz esztendős magyar álmot: az államunk függetlenségének helyreállítását.

A Szent-Istváni államalapítás után több mint fél évezreden keresztül önállóságát és szabadságát megőrző keresztény magyar állam a mohácsi csatamezőn önmagát és a nyugati civilizációt védve, ám a nyugati birodalmi politika által cserbenhagyva megroppant a keleti birodalmi túlerővel szemben, majd fokozatosan elveszítette függetlenségét.

A következő évszázadok magyar nemzedékei számára ezért a legmagasztosabb közösségi szabadságeszményt mindig az állami függetlenség helyreállítása jelentette.

Ezt kísérelték meg a XVII. században Thököly és hajdúi, ez vezérelte a XVIII. században a Nagyságos Fejedelmet és kurucait, és történelmileg ugyan rövid, de annál értékesebb időre ezt a törekvést teljesítették be 1848-1849-ben a reformkori nagy nemzedék és a Márciusi Ifjak.

A birodalmak ütköző zónájában élő magyarság negyedfélszázados történelmi tapasztalata, hogy valamely birodalmi megszállásnál csak egyvalami rosszabb: ha egy másik birodalom szabadít fel bennünket. Nagyszüleink nemzedéke 1945-ben megtapasztalta, milyen a náci birodalmi megszállás alól a szovjet fegyverektől elnyert „felszabadulás”; a mi nemzedékünk 1990-ben pedig megtapasztalta, milyen az, amikor a keleti kommunista birodalom által letaposott ország felett megjelennek a nyugati kapitalista „liberátorok”. 

Elődeink számára hasonló tapasztalat volt a törökök kiűzése is, hiszen a Habsburg birodalom számára Magyarország nem szabad lett, hanem gyarmat. Ahogy az egykori bécsi bürokraták nevezték: „szerzemény”. Politikai-közjogi alávetettség, pénzügyi-gazdasági kizsákmányolás, társadalmi elnyomás, nemzeti megalázottság, a magyar életerő kiszipolyozása – ebből a gyarmati létből szabadította ki Magyarországot a 48-asok nemzedéke a forradalommal és a szabadságharccal.

A nemzedék legjobbjai a reformkorban már évtizedek óta keresték a kitörési pontot, és várták a történelmi kegyelmi időt a cselekvésre. Ez az idő 1848 tavaszán érkezett el.

A korabeli európai polgári átalakulás során a korszellem jegyében mindenhol a gazdasági fejlődés útjában álló feudális politikai, jogi és gazdasági intézményeket akarták a kapitalizmus korszerű intézményeire cserélni.

Így volt ez a birodalmi központban, Bécsben is. Ám volt egy bökkenő: a Habsburg birodalom Magyarországon a feudális rendszer helyett tőkés berendezkedést akart ugyan, de magyar tőke nélkül.

1848-ban Bécsben birodalmi kapitalizmust akartak magyar kapitalisták nélkül, magyar bankok és magyar pénz nélkül. Az új európai idők hajnalán a Birodalom a gyarmatát nem felszabadítani akarta, hanem pusztán – saját hasznára – átemelni a feudalizmusból a kapitalizmusba.

A pozsonyi rendi országgyűlés utolsó üléseire súlyos lakossági pénzügyi pánik közepette került sor. 1811 és 1815 között a Habsburg birodalom pénze elveszítette értékének 80 százalékát, majd 1816-ban egy magánbank megszerezte a birodalomban a kizárólagos pénzkibocsátás jogát, azaz a monetáris felségjogot. Ez a magánbank az Osztrák Nemzeti Bank nevet viselte, és 1848 tavaszán elkezdte súlyosan korlátozni a nemesfém alapú pénzkibocsátást, amelynek nyomán a papírbankjegyeik újabb értékvesztésétől tartó lakosság az egész birodalomban – így Budán és Pozsonyban is – megrohamozta a pénzváltó helyeket. Az Osztrák Nemzeti Bank nevet viselő magánbank létrehozását elrendelő császári pátenst a pozsonyi magyar országgyűlés soha nem hagyta jóvá, ezért Magyarország területén a magánbank csak bitorolta a bankjegykibocsátás jogát. 

Ilyen körülmények között javasolta Kossuth Lajos március 3-án a pozsonyi országgyűlésben többek között az önálló magyar pénzügyminisztérium haladéktalan létrehozását. Ezen korszakalkotó követelésben a magyar monetáris szuverenitás, azaz a magyar közpénzkibocsátási jog iránti igény testesült meg. Míg a kortársai közül sokan csak közgazdasági kérdésként értelmezték a hitel gyötrő hiányát a magyar gazdaságban, addig Kossuth elsőrendű politikai kérdésként kezelte azt, mert tudta, hogy magyar gazdaságot és magyar államot mint közhatalmat csak magyar közpénzre lehet építeni.

Március 17-én, azon a napon, amikor István nádor kinevezi gróf Batthyány Lajost miniszterelnöknek, Széchenyi István ezért írja levelében, hogy „Kossuth egy kártyára tett mindent, és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám 20 év alatt sem bírhatott volna előállítani.”

1848. július 11-én ezért jelenhetett meg hazánkban a magyar közpénz, a Kossuth bankónak is nevezett magyar forint, amely  pénzügyi alapját képezte az újjászülető magyar önállóságnak.

A birodalmi pénzkibocsátás monopóliumával rendelkező bécsi magánbank 12 és fél millió forintnyi hitelt, azaz adósságfelvételt ajánlott a Kossuth vezette magyar pénzügyminisztériumnak, azzal a feltétellel, hogy elismerik a magánbank kizárólagos pénzkibocsátási jogát Magyarország területén is. Kossuth elutasította az ajánlatot, mert pontosan tudta, hogy idegen magánhatalmak magánpénzéből nem lehetséges felépíteni és működtetni olyan közhatalmat – azaz olyan államot – amely a nemzet érdekeit képviseli.

Ez volt a fordulópont, amikor a Birodalom eldöntötte, hogy katonai erővel fojtja el a magyarok politikai és pénzügyi szabadságharcát. Az újonnan létrejött magyar közhatalom és a magyar közpénz azonban olyan eredményesen szervezte hadba az országot, a magyar nemzet olyan heroikus erőfeszítéssel védte szabadságát, hogy az ellene fordult nyugati birodalom csak egy keleti birodalommal szövetkezve bírta katonailag legyőzni.

Több mint jelkép erejű, hogy a világosi fegyverletétel után, miután a császári erők számára bevehetetlennek bizonyult komáromi erődből szabadon és büszkén elvonult a magyar honvédség, a birodalmi katonaság az erőd udvarán máglyán égette el a magyarok pénzét, a Kossuth bankókat.

Ellenségeink abban bíztak, hogy a máglyatűzben végleg elvész a magyar szabadság is, amely hazánkat és nemzetünket élteti a Kárpát-medencében.

Tisztelt Ünneplő Honfitársak!

A magyar szabadság nem hamvadt el a történelem máglyáin.

A forradalom után ott parázslott a hamu alatt, és felizott a Habsburgokkal való 1867-es kiegyezéskor, életben tartotta a XX. században tragikusan meggyötört Magyarországot és Kárpát-medencei magyarságot, a legnagyobb sötétségben lángra lobbantotta a magyar szíveket 1956-ban, és ezen láng fényénél jutott el a nemzet a független és demokratikus magyar állam 1990-ben történt újjászületéséhez.

A történelem nem ismétli önmagát, de rímel – így szól a tapasztalati tudáson nyugvó megállapítás. Reméljük, hogy igaz.

Harmincöt esztendő távlatából ugyanis egyre pontosabban értjük, hogy 1990-ben bennünket, magyarokat és történelmi sorstársainkat Közép- és Kelet-Európában nem a „Szabad Világ”, hanem csak a nyugati kapitalizmus birodalma szabadított ki a keleti kommunizmus lágeréből.

Akkor hálásak voltunk, és a szabadság eufóriájában nem akartunk arra gondolni, hogy országaink egy keleti birodalom nyugati perifériájából egy nyugati birodalom keleti perifériájává válhatnak.

Reményekkel eltelve nem akartunk arra gondolni, hogy az akkori nagy geopolitikai rendszerváltás számunkra - minden közép- és kelet-európai nemzet számára - csak gyarmattartóink cseréjét jelentheti.

Az 1990 után ránk köszöntött posztkommunista korszak nehéz, de feloldható politikai és gazdasági dilemmájának tartottuk azt, hogy nyugati barátaink kérésére a demokrácia újjáépítésébe azokat is be kellett vonni, akik korábban negyven évig a demokrácia hóhérai voltak. Ugyancsak nyugati barátaink kérésére 1990-ben elhittük, hogy lehetséges hazai kapitalista gazdaságot építeni hazai kapitalisták nélkül. Közép- és Kelet-Európa országaiban ugyanis abban az időben sem nemzeti tőke, sem nemzeti tőkések nem voltak.

Hiszékenységünknek ugyan megfizettük az árát, de mindezt mi, magyarok és az összes közép- és kelet európai sorstárs nemzet azért hittük el, mert rendületlenül élt bennünk a békét, a demokráciát és a jólétet biztosító európai eszmény. Azon eszmény, amelyet a második világháború után a szabadságban élő, keresztény kultúrájú európai nemzetek együttműködése testesített meg, és amely együttműködés 1993 óta az Európai Unió nevet viseli.

Mi, magyarok és szlovákok, és minden térségbeli nemzet egy ilyen Európai Unióhoz csatlakoztunk, mert ebben láttuk nemzeti államaink, nemzeti gazdaságunk és nemzeti identitásunk megőrzésének és erősítésének biztosítékát.

Napjainkban azonban az Európai Unió vezetése a szemünk láttára változtatja az Uniót korábbi önmaga ellentétjévé: egy keresztényellenes és nemzetellenes erővé, amelynek béke helyett a háború, demokrácia helyett a diktatúra, és jólét helyett az európai emberek elszegényítése a célja. A háború kérdésében az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi békepárti politikájával szembefordulva az Európai Unió vezetése meggyengíti a teljes nyugati világ politikai együttműködését.

Mindez azért történik, mert miként egykoron a Habsburg birodalom vezetését, úgy az Európai Unió vezetését is magánhatalmi érdekek ejtették túszul.

„Mindent a népért, mindent a néppel együtt, semmit a népről a nép feje felett. Ez a demokrácia.” – fogalmazta meg 1852-ben Kossuth Lajos a közérdeken nyugvó közhatalom rendjét.

Napjainkban az Európai Bizottság vezetése és az Európai Parlament többsége mindent az európai emberek feje fölött, mindent az európai emberek mellőzésével, és mindent az európai emberek érdekei ellen tesz.

Az európai emberek érdekei ellen folytatott jelenlegi politikai és gazdasági hadjáratban Magyarország olyan, mint 1849-ben a komáromi erőd. Bevehetetlen az ellenségei által.

176 évvel ezelőtt a komáromi erőd magára maradt. Magyarország azonban most nem fog magára maradni!

Mert a történelem csak rímel, de nem ismétli önmagát, tisztelt Honfitársaim!

Nyugat és Kelet ezúttal nem fogja összeadni erejét azért, hogy megtörje a Magyarország erődöt, mert a Nyugat vezető erejének, az Amerikai Egyesült Államoknak élére ismét a józan ész választott elnököt, aki a nyugati világot nem szétverni, hanem megerősíteni akarja.

Magyarország Európában napjainkban nem társtalan, mert kivétel nélkül minden európai nemzetben a józan ész tábora van társadalmi többségben, és csak idő kérdése, hogy politikai többséggé válva az európai nemzetek visszaszerezzék a saját országaik politikája fölötti irányítást.

Az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc története így kel életre a történelemkönyvek lapjairól, és válik ma is mindannyiunk közös történetévé.

A Történelem Ura segítsen bennünket, mai magyarokat, abban, hogy az egykori komáromi várvédő, Klapka György szavaival mi is elmondhassuk az utókornak: „Megtettük, amit emberi erő megtenni képes, és pirulás nélkül állhatunk meg Isten és a világ ítélőszéke előtt.”

Ez a legnagyobb elégtétel, amelyet az elődeinknek, és a legnagyobb remény, amelyet az utódainknak nyújthatunk.

Köszönjük a felvidéki magyarságnak, hogy ma is együtt ünnepelhetünk!

„Legyen béke, szabadság és egyetértés!”