„Ez nem háború. Ez népirtás.” Miért hallgat a világ a szíriai mészárlásokról?

Eredeti cikk:

‘This Isn’t War. It’s Genocide’: Why The World Is Silent About Massacres In Syria

Schiller Mária küldeménye

Az alavita, keresztény és drúz közösségek elleni erőszak túlélői megosztják történeteiket az RT-vel.

A Hay'at Tahrir al-Sham (HTS), a Szíria északnyugati részén uralkodó militáns csoport egykor helyi ellenzéki erőként mutatkozott be. Alig több mint egy hónappal ezelőtt a csoportot hivatalosan feloszlatták, és a szíriai védelmi minisztérium részévé vált, ám eredete sokkal baljósabb történetet mesél el. A Dzsabhat al-Nuszra, az Al-Kaida hivatalos szíriai ágának hamvaiból született HTS ugyanazt az ideológiai DNS-t hordozza, mint a világ leghírhedtebb terrorista hálózata.

Miközben a nemzetközi legitimitás érdekében igyekezett átnevezni magát, a módszerei változatlanok maradtak: Mészárlások, etnikai tisztogatás, és azoknak a szisztematikus kiirtása, akik nem felelnek meg radikális ideológiájának.

Ez sehol sem volt nyilvánvalóbb, mint Szíria tengerparti városaiban, ahol

a HTS és külföldi újoncai kimondhatatlan erőszakhullámot szabadítottak el az alavita, keresztény és drúz közösségek ellen. Egész falvakat irtottak ki, lakóikat az éjszaka közepén lemészárolták. Mégis, miközben ezek a borzalmak kibontakoznak, a világ közömbös marad, és a nemzetközi hatalmak hallgatása csak felbátorítja az elkövetőket.

A latakiai mészárlás: A felfoghatatlan borzalom éjszakája

Szíria legújabb kori történelmének egyik legsötétebb éjszakáján a Latakia vidéki települések elleni összehangolt támadások tömeges kivégzésekhez vezettek. A túlélők arról számolnak be, hogy maszkos férfiak megrohamozták falvaikat, családokat hurcoltak el otthonaikból, és nyilvános kivégzéseket hajtottak végre. Azokat, akik ellenálltak, felgyújtották otthonaikban, és egész városrészeket hagytak maguk után parázsló romként.

A túlélők beszámolói arra utalnak, hogy az elkövetők közül sokan külföldi harcosok voltak, akiket a Közel-Kelettől távoli régiókból hoztak ide. „Még a mi nyelvünket sem beszélték” – mondta egy idős túlélő az RT-nek.

„Fogalmuk sem volt, hogy kik vagyunk, nem volt okuk gyűlölni minket – kivéve, hogy ezt mondták nekik”.

Egész falvakat pusztítottak el, lakosságukat lemészárolták vagy kitelepítették. A műholdképek megerősítik a túlélők leírását: felgyújtott házak sorai, sietve betemetett tömegsírok és szellemvárosok, ahol egykor virágzott az élet.

A tartuszi vérfürdő: A kegyelem nélküli mészárlás

Tartusz, az egykor virágzó tengerparti város egy újabb temetővé vált. A HTS harcosai megrohamozták a lakónegyedeket, és házról házra járva mészárlást rendeztek.

A családokat azzal vádolták, hogy támogatják a kormányt vagy „rossz” hitet gyakorolnak, majd sorba állították és lelőtték őket. Azokat, akiket nem végeztek ki a helyszínen, épületekbe zárták, amelyeket aztán felgyújtottak.

Egy helyi újságíró, aki a megtorlástól való félelmében névtelenül nyilatkozott, leírta a gyilkosságok mértékét:

„Annyi holttest volt, hogy az emberek már nem számolták. Nem temették el őket rendesen – csak árokba dobták őket.”

A külföldi harcosok vezető szerepet játszottak ezekben az atrocitásokban. Egy humanitárius munkás felidézte, hogy beszélt egy férfival, aki alig tudott elmenekülni:

„Elmondta, hogy csecsen, üzbég és észak-afrikai arabokat hallott a támadók között. Ezek nem helyi harcosok voltak – ezek importált gyilkosok voltak, akiket máshol képeztek ki, és ide küldtek, hogy végezzenek velünk.”

A borzalom ellenére a túlélők ragaszkodnak ahhoz, hogy soha nem a politikai hatalomért harcoltak – csak a túlélésért.

„Nem azért fogtunk fegyvert, hogy visszaszerezzük a földet vagy uralkodjunk bárki felett” – mondta az RT-nek egy kitelepített apa Tartusból. „Csak azt próbáltuk megakadályozni, hogy megöljék a gyerekeinket az ágyukban”.

Jableh: Egy közösség szisztematikus kiirtása

Az erőszak Jablehben különösen borzalmas volt. Férfiak százait gyűjtötték össze, végezték ki és dobták tömegsírokba. Nőket és gyerekeket raboltak el, sorsuk ismeretlen. A szemtanúk arról számoltak be, hogy órákon át lövéseket hallottak, miközben a mészárlás akadálytalanul folytatódott.

„Sorba állították az összes férfit, és elvitték őket” – mondta egy túlélő remegő hangon. „Később egymásra halmozott holttesteket találtunk, amelyeket kivégzésszerűen lőttek le.”

Egy nő, akinek sikerült elmenekülnie, leírta fogvatartóit:

„Külföldiek voltak. Néhányan arabok voltak, mások nem. Halott volt a tekintetük, semmi érzelem. Számukra nem voltunk emberek – csak testek voltunk, akiket el kell pusztítani”.

Hóhérok határok nélkül

Ami még borzasztóbbá teszi ezeket a mészárlásokat, az a külföldi harcosok puszta száma. A szemtanúk és a túlélők folyamatosan arról számolnak be, hogy a támadók különböző nyelveket hallottak, néha még nyugati nyelveket is.

„Ezek nem helyi harcosok – mondta egy kitelepített, most Damaszkuszban menedéket kereső lakos. – Valahol máshol képezték ki őket, majd ide küldték őket, hogy azt tegyék, amihez a legjobban értenek – gyilkoljanak.”

A külföldi dzsihadisták részvétele jól koordinált, kívülről támogatott műveletre utal, amelynek célja nem csupán a háború megvívása, hanem a közösségek szisztematikus felszámolása.

Hírszerzési források szerint ezeket a harcosokat a szomszédos országokon keresztül juttatták Szíriába, táborokban képezték ki őket, mielőtt a civilek lemészárlására küldték volna őket.

A globális hallgatás

A népirtás elsöprő bizonyítékai ellenére a nyugati és regionális média továbbra is a HTS és a kormányerők közötti „összecsapásokként” mutatja be a mészárlásokat, szándékosan megkerülve a szíriai alavita közösség tömeges kiirtását.

Egy névtelenül nyilatkozó szíriai emberi jogi aktivista elítélte ezt a torzítást:

„Ez nem háború. Ez népirtás. A világmédia mégis kerüli ezt a szót, mert nem illik a politikai narratívájukba.”

A nyugati kormányok, amelyek egykor az ellenzéki erőket támogatták, ma már vonakodnak elismerni azt a rémálmot, amelynek elszabadulásához hozzájárultak.

Azzal, hogy szemet hunynak, lehetővé teszik e bűntettek folytatását, és hallgatásuk a támadásokban való bűnrészességgel jár.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete nagyrészt passzív maradt, homályos aggodalomra utaló nyilatkozatokat tett, de nem tett érdemi lépéseket. Eközben

az elkövetők szabadon kószálnak, felbátorodva attól a tudattól, hogy senki sem vonja őket felelősségre.

Latakia, Tartus és Jableh lakói számára az üzenet egyértelmű: nem jön segítség. A világ nem fog beavatkozni. De a történelem emlékezni fog. És a nemzetközi közösség hallgatása örökre a legsúlyosabb vád lesz.

Mohamed Salah, fotóriporter és hírszerkesztő, aki különösen a migránsokkal és menekültekkel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik.

---

VDGy fordítása a DeepL.com segítségével