2022. nov. 17.

Financial Times: Egy NATO-ország diplomatája szerint Zelenszkij hazudik – Nekünk meg gyanús az eset

Egy NATO-ország diplomatája szerint Zelenszkij hazudik, mivel továbbra is tagadja, hogy egy ukrán rakéta csapódott be Lengyelországban.

Ukrajna vitában áll nyugati támogatóival a Lengyelországban lezuhant és két ember halálát okozó rakétája miatt. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök szerdán azt mondta, hogy biztos benne, hogy a rakéta nem az ő országából érkezett – még azután is, hogy a NATO, Lengyelország és az Egyesült Államok szerint is valószínűleg az ukrán légvédelem lőtte ki.

"Nincs kétségem afelől, hogy ez nem a mi rakétánk volt" – mondta Zelenszkij újságíróknak, hozzátéve, hogy értékelését katonai parancsnokainak jelentéseire alapozta. "A katonai jelentések hitelessége alapján úgy vélem, hogy ez egy orosz rakéta volt".

Zelenszkij azt is követelte, hogy Ukrajna jelen lehessen a helyszínen és „saját” vizsgálatot végezhessen. "Addig nem vonhatjuk le a végső következtetéseket. Jogunk van részt venni a nyomozócsoportban? Természetesen jogunk van erre."

A Financial Timesnak nyilatkozva egy NATO-ország diplomatája csalódottságának adott hangot Zelenszkij megjegyzéseire reagálva.

"Ez kezd nevetségessé válni. Az ukránok lerombolják [a] beléjük vetett bizalmat. Senki sem hibáztatja Ukrajnát, ők pedig nyíltan hazudnak. Ez pedig pusztítóbb, mint a rakéta" – mondta a diplomata.

Amikor először röppent fel a hír, hogy a rakéta Lengyelországba csapódott, Zelenszkij és vezető tanácsadói úgy állították be az incidenst, mint egy NATO-tagország elleni szándékos orosz támadást, és arra utaltak, hogy a katonai szövetségnek lépéseket kellene tennie. Bármilyen NATO-csapás Oroszország ellen a harmadik világháborút jelentené, amely gyorsan nukleáris háborúba torkollhat.

Dmytro Kuleba ukrán külügyminiszter még azt is mondta, hogy az az elképzelés, miszerint egy ukrán rakéta találta el Lengyelországot, egy Oroszország által terjesztett "összeesküvés-elmélet".

"Oroszország most egy összeesküvés-elméletet terjeszt, miszerint állítólag az ukrán légvédelem rakétája esett a lengyel elméletre. Ami nem igaz. Senki ne higgyen az orosz propagandának, és ne erősítse fel annak üzeneteit" – írta kedden a Twitteren.

Másnap azonban a NATO megerősítette, hogy valószínűleg ukrán rakétáról van szó.

"Előzetes elemzésünk szerint az incidenst valószínűleg egy ukrán légvédelmi rakéta okozta, amelyet azért lőttek ki, hogy megvédjék az ukrán területet az orosz cirkálórakéta-támadásoktól" – közölte Jens Stoltenberg NATO-főtitkár.

Lengyelország hasonló következtetésre jutott, az Egyesült Államok pedig azt mondta, hogy nem látott olyan bizonyítékot, amely cáfolná, hogy ukrán rakéta volt. A rakéta akkor csapódott be Lengyelországban, amikor Oroszország tömeges csapásokat mért Ukrajna-szerte az infrastruktúrára. Bár elismerik, hogy ukrán rakéta volt, a NATO és az USA szerint Oroszország "viseli a végső felelősséget", de semmi jele annak, hogy eszkalációra kerülne sor, és Stoltenberg azt mondta, nem lát fenyegetést Oroszország részéről.

Lengyelország fontolgatta, hogy a 4. cikkely alapján konzultációt hív össze a NATO-szövetségesekkel az incidensről, de Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök szerint erre valószínűleg nem lesz szükség. "Az eddig összegyűjtött bizonyítékok többsége azt mutatja, hogy valószínűleg ezúttal nem lesz szükség a 4. cikkelyre hivatkozni" – mondta.

Az SZ–300 egy nagy hatómagasságú légvédelmi rakétarendszer, melyet az 1980-as években fejlesztettek ki a Szovjetunióban, elsősorban a fix telepítésű SZ–200 leváltására. Alkalmas ballisztikus rakéták és nagyon alacsonyan repülő célok elfogására is. Annak idején a magyar kormányzat az orosz államadósság fejében ilyen eszközöket akart beszerezni, de végül az Moszkva nem ment bele az üzletbe.

Nekünk, szakembereknek nagyon gyanús az eset. Nehezen tudjuk elképzelni, hogy egyszerre két (célt tévesztett) rakéta is ugyanabba a térségbe csapódjon be.

Az eszközök önmegsemmisítővel rendelkeznek. Ha a repülés közben a rakéták elveszítik a célt, akkor a felesleges pusztítás és veszélyeztetés elkerülése érdekében egy automatikus önmegsemmisítő kapcsol be. Ez az ún. „max-fel” parancs, ami a lehető legmagasabbra juttatja az eszközt, mivel a szakemberek szerint az önmegsemmisítés után annál kevesebb problémát okoznak a lehulló darabok, minél magasabban következik be a detonáció.

A másik gyanús dolog az SZ-300 P rakéták iránya. Ukrajnát keleti és déli irányból támadták az orosz rakéták. Ennek az eszköznek gyakorlatilag nincs „utánlövés” zónája. A támadó eszközöket maga előtt deríti fel és semmisíti meg. Semmi sem indokolja a lengyel irányt.

A rakétákat korlátozottan földi célok ellen is lehet használni, és ebben az esetben normál ballisztikus pályát ír le. A rendszer egyszerre akár hat célpontot is képes támadni, célpontonként két rakétát rendelve hozzá a magas megsemmisítési valószínűség biztosítása érdekében, így a két rakéta egy cél elleni használata érthető, de

„valószínűségszámítási kuriózum” lenne, ha mindkettő célt tévesztene és mindkettő önmegsemmisítője „ugyanúgy” meghibásodna és „ugyanolyan” pályát leírva csapódna be.

Érdemes egy kicsit belepillantani a fegyver működésébe, ahhoz, hogy megerősödjön bennünk az a gyanú, hogy

a kijevi vezetés a légvédelmi rakéták fogyását látva „fel akarta gyorsítani” a nyugati légvédelmi eszközök szállítását, vagy még inkább be akarta vonni szövetségeseit a konfliktusba.

Az SZ-300 feladata, az ipari, közigazgatási és egyéb stratégiailag fontos objektumok védelme, a légtér ellenőrzése. Mobil rendszer lévén percek alatt összepakolható, és az új felállítási helyre vezényelhető, ahol 5 perc alatt tűzkész állapotba hozható. Az első széria, az S-300V még csak repülőgépek és cirkálórakéták ellen volt hatékony, ám azóta a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően a ballisztikus rakéták leküzdését is megoldották. Sőt! A PMU-2-es széria már az alacsony észlelhetőségű (lopakodó) repülő eszközöket is képes érzékelni nagy távolságból. (Nem véletlenül zúzták be az Amerikaiak az F-117-es bombázóikat jóval az üzemidejük lejárta előtt. A Szerbiában lelőtt gép roncsai nagyon jó fejlesztési alapot szolgáltattak az Oroszoknak…) 

A Doppler-radar egy 60 méter magasságban repülő repülőgép (pl. F-15-ös) méretű célt 20 km távolságból, 100 méteren repülő célt 30 km távolságból, ennél nagyobb magasságban repülő célt (3-8 km) 175 km távolságból képes észlelni. A radar típusától függően a maximális detektálási táv repülőgép esetében akár 300 km is lehet, míg a ballisztikus rakéták észlelése optimális esetben 1000 (!) kilométerről is lehetséges. A radar – típustól függően – egyszerre 100-300 légicélt képes észlelni, ebből a 4-72 legveszélyesebbet követi, és egyszerre maximum 4-36 célra képes rakétát vezetni. 

A rakéták hermetikus tárolókonténerekben vannak elhelyezve, és nem igényelnek karbantartást élettartamuk során. Egy tűzvezető radarhoz elméletileg korlátlan mennyiségű rakétakonténer kapcsolható, de gyárilag egy indítójármű csak 4 rakétát cipel, ezért egy radarhoz három rakétaindító jármű van rendelve, vagyis ütegenként 12 rakéta van készletezve. (A szlovákok nyolc rakétával adták át a sajátjukat az ukránoknak. Ez azt jelenti, hogy valójában éveken keresztül hazudtak a hadrafoghatóságáról.) A készlet elhasználása esetén a tartalék rakéták 20 perc alatt (a régebbi típusoknál ez egy óra) felszerelhetőek, és tűzkész állapotba hozhatóak. Az „újratöltést” darus járművek végzik. 

Hatótávolságuk (megsemmisítési zóna távoli határa) a rakéta és a radar-fejlesztéseknek köszönhetően a kezdeti 45 kilométerről 200 kilométerre nőtt. (A legújabb PMU-3-as verzió, vagy más néven S-400-as Favorit már 400 kilométerre is eljuttathatja rakétáit!) 

A megsemmisítési zóna felső határa 30 kilométer, ilyen magasságban viszont többnyire csak ballisztikus rakéták „közlekednek” (esetleg nagy magasságban haladó felderítő repülőgépek), tehát repülőgépek és azok fedélzeti fegyverei ellen ez a működési tartomány bőven elegendő. A rakéták 3 másodpercenként indíthatóak – egy célra akár többet is lehet –, így növelve a találati valószínűséget, ami az igen jó zavarvédelemnek köszönhetően nem csekély, 70-80%. A rakéták célravezetése eleinte aktív parancsközlő rendszerrel történt, vagyis a rakéta a becsapódásig a földi egység által küldött parancsok alapján kormányozta magát a cél felé, a leküzdendő célt a rakéta nem „látta”. Ám ez a módszer az elektronikai hadviselés, a zavarórendszerek fejlődése miatt sebezhetővé vált, ezért áttértek a félaktív lokátoros célravezetésre. 

A komplexum által kisugárzott radarhullámok a célról visszaverődve a rakéta fedélzeti lokátorába érkeznek, majd ezen adatok függvényében a rakéta fedélzeti számítógépe kidolgozza a szükséges kormányparancsokat, így navigálja magát a célra, vagy annak közelébe. Természetesen az adatkapcsolat a becsapódásig megvan a rakéta és a komplexum között, ennek zavarvédelmét úgy oldották meg, hogy rengeteg frekvenciatartományban és nagyon gyors átviteli sebességgel forgalmaznak egyszerre, így a zavarás az ellenség részéről egyáltalán nem, vagy csak nehezen oldható meg. 

A rakéták sebessége 1700 m/s-tól 2500m/s-ig terjed, ez elegendő bármely ma rendszerben lévő repülőgép leküzdéséhez. A rakéták csapódó- és közelségi gyújtóval is fel vannak szerelve, tehát nem szükséges telibe találni a célt, a rakéták 100, 133, illetve 150 kilogrammos harci része elegendő repeszt tartalmaz ahhoz, hogy 50 méteren belül megsemmisítsen bármilyen légicélt.

A kiszivárgott felvételeken látható becsapódási kráter mérete alapján a lengyel áldozatoknak nem volt semmi esélyük a túlélésre.

A lengyelországi eset kapcsán érdemes tisztázni, hogy a térség egyik legjelentősebb légvédelme tartózkodik a lengyel határ mentén, de senki se várja tőlük, hogy minden eszközt le tudnak lőni. Egy légvédelmi komplexum általában egy 20-30 x 20-30 km-es területet tud oltalmazni. Nincs annyi eszköz, ami ezer kilométeres határszakaszokat tudna felügyelni. Izrael rendszerei azért is tudnak nagyon hatékonyak lenni, mert egy viszonylag kis területű országról van szó.

Forrás: