Fuksz Sándor Görgeiről – avagy elmés számítók, jóhiszemű tisztességesek és a kollektív ostobaság

Varga Domokos György mű- és helyzetelemzése

Hadd szögezzem le rögtön az elején: páratlanul fontos könyv született Fuksz Sándor jóvoltából. Az elszállt becsületszó. Görgei Artúr katonai pályafutása harcostársai szemével c. kötet nemcsak azért fontos, amiről és ahogyan szól, hanem mindazért is, ami következik és amit következtethetünk belőle.

A rendkívüli tisztességgel, tárgyszerűséggel és körültekintéssel megírt mű ugyanis olyan ellentétes szempontokat, megközelítéseket feszeget, amelyek messze túlmutatnak az éppen tárgyalt témán, történetesen Görgei Artúr katonai pályafutásának és személyiségének elemzésén, lehetséges megítélésén. Habár a szerző – vállalásának megfelelően – végig az 1848-49-es szabadságharcunk szóban forgó katonai fővezérére összpontosítja figyelmét, szívós körültekintésének, következetes, logikus építkezésének és kifejtéseinek köszönhetően olyan élet- és valóságismerethez juthatunk, amely szinte bármilyen más történelmi vagy politikai helyzetben is jól hasznosítható.

S itt akár a mai világra, a mostani hazai politikai életre és szereplőire is gondolhatunk.

„Mitől változik meg egy nemzet ítélete, hogyan lesz hős hadvezér egy gyűlölt árulóból?” – teszi fel a kulcskérdést a könyv írója. „...ilyen keskeny lenne a mezsgye az agyondicsért katona és a társait hóhérkézre juttató tábornok jelleme, tettei között?”

Ha a végső válaszunk erre a kérdésre egy határozott igen – vagyis: igen, eleve ilyen keskeny a mezsgye a két, merőben ellentétes megítélés között –, akkor, amíg világ a világ, az emberiségre drámák és tragédiák elkerülhetetlen sorozata vár. De nem ám különféle, rajtunk kívül álló okok, például ilyen-olyan természeti csapások miatt, hanem éppenséggel amiatt, hogy hiába vagyunk mi a teremtés koronája – Isten képére teremtett, gondolkodó lények –, ha egyszer ennyire híján vagyunk a biztos erkölcsi és szellemi igazodási pontoknak. Ha pedig ennyire nincs semmi biztos kapaszkodónk ahhoz, hogy a mindennapi élet sodrásában hirtelenjében el tudjuk dönteni, ki van valójában velünk és ki ellenünk, akkor most, a jelenben is minden további nélkül előfordulhat, hogy árulókat dicsőítünk és ültetünk saját nyakunkra, ahelyett, hogy olyanokat emelnénk magunk fölé, akik csakugyan a mi javunkat akarják.

S hogy valóban mennyire keskenyek ma is ezek a megítélésbeli mezsgyék, kiváló példát nyújt rá első számú kormánypolitikusunk és első számú ellenzéki politikusunk végletesen szóródó elfogadottsága, illetőleg elutasítottsága. Nekünk is fel kell tennünk a kérdést: hogyan lehet Orbán Viktor miniszterelnök egyszerre, egy személyben a magyar nemzet, a magyar demokrácia dicsőséges oltalmazója, okos és bátor szabadságharcosa; nem kevesek szerint viszont elmés hatalomtechnikus, önfejű diktátor, aki hatalomvágyától vezérelve végzetes romlásba viszi Magyarországot. Csakugyan eleve nincs olyan igazodási pont, nincs olyan kapaszkodó, amelynek segítségével az igazságra vágyó választó – hétköznapi földi halandó – bizonyosan helytálló ítéletre és döntésre juthatna?

És másfelől ezt a kérdést is fel kell tennünk: hogyan létezhet az, hogy 2006. október 23. népverő, szemkilövető miniszterelnöke ma az első számú magyar kormányellenzéki politikus? Egy demokratikus felépítésű politikai rendszerben a választók és a politikai tényezők egy tekintélyes része vajon milyen megfontolásból szavaz bizalmat egy bizonyítottan hazudozásra, szemfényvesztésre és hatalmi önkényeskedésre hajló személyiségnek? Valóban ennyire keskeny ez a bizonyos mezsgye veszedelmes politikai szélhámosok és igaz államférfiak között? Ennyire lehetetlenség felismerni a valódi vonásaikat, az igazi különbségeiket?

Fuksz Sándor igen lelkiismeretesen megírt művét figyelmesen végigolvasva, Görgei sorsán keresztül szinte minden kérdésünkre és kétségünkre választ nyerhetünk.

Nemcsak arra lelhetünk magyarázatot, hogy mi képes megváltoztatni – teljesen megfordítani – egy nemzet ítéletét, hanem arra is (és ez nem kevésbé fontos), hogy eredendően miből és hogyan születhet valakiről egy olyan hamis megítélés, amelynek folytán egyáltalán abba a hatalmi helyzetbe juthat, amelyben aztán kedvére akár el is árulhatja nemzetét.

A végkifejletek magyarázata ugyanis rendszerint az előzményekben, első ránézésre talán teljesen mellékesnek és feledhetőnek tűnő mozzanatokban gyökerezik, s ha ezeknek nem járunk kellő elszántsággal és gondossággal a nyomában – miként ezt Fuksz Sándor a Görgei-ügy esetében tette –, akkor sem a szóban forgó, sem más történelmi folyamatok szövevényes mozgatórugóit nem érthetjük meg.

Ahhoz például, hogy Görgei „diktátori” helyzetbe jusson, azaz teljhatalmat nyerjen a feltétel nélküli fegyverletételhez, Kossuth Lajosnak és a magyar kormánynak egyaránt hozzá kellett járulnia, a saját tisztségéről mindkettőnek le kellett mondania. Ezt megelőzően pedig – Kossuth akaratára – Görgeit a magyar hadsereg fővezérévé kellett kinevezni.

Az idevágó részletek bővebb ismerete híján bárki teljesen logikusan gondolhat arra, hogy ez a meglehetősen fiatal, harmincéves éppen csak elmúlt katonatiszt erre a legmagasabb tisztségre nyilván csak egészen kiváló hadvezéri képességei, kiugró teljesítménye és kirívóan példamutató, egyszerre hősies és hazafias magatartása folytán lehetett méltó. Annál meglepőbbek számunkra azok a bőségesen tálalt, szerteágazó részletek, amelyekkel a könyv szerzője hitelesen bizonyítja, hogy a Görgeiről alkotott kép már a szabadságharc legkezdetétől fogva sem felelt meg a valóságnak. Az utókor írástudói által módszeres szerecsenmosdatáson átesett, az „áruló” bélyegétől sikeresen megszabadított egykori hadvezér ugyanis rövid szabadságharcos pályafutása során számtalanszor adta tanújelét gyávaságnak, fegyelemsértésnek, s számtalanszor hozott olyan döntéseket, amelyek nemcsak a saját katonái, a saját tiszttársai, és nemcsak egy-egy hadiesemény alakulása tekintetében bizonyultak végzetesnek, hanem az egész szabadságharc végkimenetele szempontjából is. Az a kendőzetlen vélekedés, hogy Görgei valójában a magyar szabadságharc árulója, nagyon hamar felmerült, és nem is akárki – hanem pl. Perczel Mór honvédtábornok részéről.

Ezért aztán a múltban (no meg a jelenben és jövőben) való helyes tájékozódásunk végett, mostani esetünkben nemcsak arra az alapkérdésre kell választ találnunk, hogy „Mitől változik meg egy nemzet ítélete, hogyan lesz hős hadvezér egy gyűlölt árulóból?”, hanem arra is helyénvaló választ kell lelnünk, hogy „Mitől alakul ki egy nemzet hamis ítélete, hogyan lehet egy „árulójelöltből” teljhatalmú fővezér?” Másképp fogalmazva: miért melenget egy nemzet és annak első számú vezetője egy kígyót a kebelén? S e kérdést a jelenre hangolva: Hogyan juttathatták a magyar választók 2006 népverőjét, az október 23-i félelmetes rendőrterror lelketlen felelősét már a következő országos választáskor, 2010-ben újra (igaz, csak ellenzéki) hatalomhoz? S hogyan ülhet e népverő mind a mai napig, ennyi év eltelte után is a magyar országgyűlésben, egy olyan demokráciában, amelyben az állampolgárok szabadon dönthetik el, milyen pártalakulatot választanak saját fejük fölé, s kiket választanak meg országgyűlési képviselőjüknek?

A meglehetősen összetett válasz különféle elemeihez javarészt Fuksz Sándor kiváló könyvéből, a korabeli szem- és fültanúk visszaemlékezéseiből juthatunk hozzá. A teljes megértéshez azonban vetnünk kell majd egy pillantást saját korunk egyik meglepő tömeglélektani felfedezésére is: a kollektív ostobaságra...

Az elmés számítók versenyelőnye a tisztességesekkel szemben

Mire a könyv végére érünk, kikerekedik Görgei valódi jelleme és „sikeres” szabadságharcos pályafutásának kézenfekvő magyarázata. Elég becsvágyó volt ahhoz, hogy a különféle idegen hatalmakhoz való vonzódása ellenére meglovagolja a magyar forradalom és szabadságharc nyújtotta váratlan lehetőséget saját pályája gyors emelkedéséhez. Elég elmés volt ahhoz, hogy kedvére színjátékokat űzhessen a magyar szabadságharc többnyire eleve fellelkesült, elkötelezett, jóhiszemű vezetőivel, önfeláldozó honvédjeivel, és az ugyancsak jóhiszemű és tájékozatlan nagyközönséggel. Az ő „kezéhez” – pontosabban: rideg, számító lelkületéhez – tapad az egyetlen olyan kivégzés, amellyel egy magyar arisztokratát sújtottak. Merészsége bizalmat ébresztett Kossuthban és a hozzá hasonló lelkes szabadságharcosokban, akiket bár magával ragadott a forradalmi hevület, a jellemüktől távol állt ez a fajta személyes, kíméletlen könyörtelenség. Ellenben erről is, és Görgei más, katonai fegyelmet teremtő módszereiről is úgy vélték, hogy végül is a szabadságharc hasznára válik...

Görgei továbbá eléggé eszes volt ahhoz, hogy a felettébb kétséges hadvezéri húzásait mindig olyan színben tüntesse fel, amely éppen javára válik; hogy például az ütközetek gyáva elkerülését ilyen-olyan okos taktikaként vagy stratégiaként tálalja. És eléggé elmés volt ahhoz, hogy kellőképpen felmérje akár a felettesei, akár a katonái, akár a közvélemény gyengéit, ügyesen számoljon a várható reakcióikkal, s ennél fogva a legutolsó pillanatig folytassa elképesztően merész kötéltáncát, a szinte hihetetlen kettős játékát. Hiteles adatok, iratok, tényszerű visszaemlékezések bizonyítják, miként kereste folyamatosan a kapcsolatot a osztrák és orosz ellenséggel, miként igyekezett a saját személye iránt bizalmat ébreszteni bennük, a kedvükben járni, legfőképpen is a feltétel nélküli fegyverletételhez számukra kedvező körülményeket teremteni. S miközben bizonyíthatóan javában készült a lelketlen árulásra és a saját bőre megmentésére, az utolsó pillanatig sikerült Kossuthékkal elhitetnie, hogy ő csakis a magyar honvédség és a magyar lakosság javát akarja: a hatalmas túlerővel szemben el akarja kerülni a felesleges vérontást, elejét akarja venni a megtorlásnak, a kivégzéseknek.

Mindezek nyomán máris kínálkozik, körvonalazódik egy örökérvényű következtetés: az önérdekű, elmés, rideg számítók mindig is egyfajta versenyelőnyre tesznek szert a jóhiszemű tisztességesekkel szemben.

Elég eszesek ők ahhoz, hogy megérezzék a változások szelét, hogy kifogják a szelet a vitorlából, vagyis a maguk hátsó, önös szándékaik szerint befolyásolják a közvéleményt és terelgessék a forradalmi folyamatokat. És elég számítók ahhoz, hogy megtalálják a maguk érdekeinek megfelelő, akár belső, akár külső hatalmi tényezőket, amelyekkel akár a haza, a nemzet kárára is bármikor összefognak.

Legfőbb versenyelőnyük pedig éppen abból támad, hogy a jóhiszemű tisztességesek nem is képesek az ő fejükkel gondolkodni. Amikor Kossuth és a kormány végül lemondott „állásáról”, Görgei lelkére köttetett, hogy a fegyverletételhez szabjon kedvező feltételeket. Görgei azonban Kossuth lemondó levelének birtokában azonnal nekilátott ama levele megírásának, amelyben minden feltétel nélküli fegyverletételt ígért a vele kapcsolatban álló Rüdiger orosz tábornoknak.

Kossuth és társai fejét még csak meg sem járta a gondolat, hogy Görgei képes lehet ilyen alávalóságra. A jóhiszemű tisztességeseknek egyszerűen más az „agyberendezkedésük” (szellemi–lelki fogékonyságuk), mint az önérdekükre fókuszáló, lelketlen számítóknak.

Arra a kérdésre, hogy honnan merítette Görgei a vakmerőséget a kormánynak ellenszegülni, és hogyan tudta Kossuthot és másokat megvezetni, egyik beosztottja, Máriássy János honvédezredes erre a felismerésre jutott:

„Hát bizony azt csak onnan merítette: mert egyrészt igen jól tudta azt, hogy a sereg – mely leginkább volt cs. k. tisztek vezetése alatt állott és kik között ily fajtájú tisztek nagy számban léteznek – nem fogja őt cserben hagyni, és mert másrészt azt is jól tudta: hogy Kossuthnál és kormánytársainál az ily vakmerőség ellensúlyozására szükséges erély és bátorság hiányzott.

De bármilyen éles eszű ember is volt Görgey, és bármily kitűnőek is voltak katonai tulajdonságai, hadvezéri képességgel és tehetséggel – a szónak magasabb értelmében – mégsem bírt. E tekintetben úgyszólván mindnyájan – Kossuthtal együtt – felültünk nagyképűségének, katonai frázisokban gazdag svádájának, éles gúnnyal minden kritizáló eszének és más, ügyes fogásainak.”

Ha legutóbbi rendszerváltásunk hazafias érzelmű polgáraiban most a Szabad Demokraták Szövetségének emléke támad fel, az aligha lehet a véletlen műve. Az első szabad választáskor kevésen múlt, hogy a választók döntő többsége nem ült fel a „Tudjuk, merjük, tesszük!” kampányjelmondat pártja nagyképűségének, frázisokban gazdag svádájának, éles gúnnyal minden kritizáló eszének és más, ügyes fogásainak.

Fuksz Sándor szerint így, utólag szinte érthetetlen, hogy annyi fegyelemsértés és árulásra utaló jel után hogyan hihettek Görgeinek. Kossuthra nézvést nem, de Görgei beosztottjaira és tiszttársaira igaz, amire a szerző figyelmeztet: katonákról volt szó, „akik elképzelni is nehezen tudtak olyan vétséget, hogy parancsnokuk az ő hátuk mögött tárgyal az ellenséggel – a feltétlen fegyverletételről.”

Tegyük hozzá, hogy nem akármilyen katonákról volt szó – és ez Kossuthra, a kormánytagokra és a nép zömére szintén teljesen igaz: a számítóktól eltekintve, valamennyiüket fellelkesítette a magyar szabadságküzdelem. S ezt a lelkesültséget, feltétlen hazaszeretetet vetítették ki – amennyire ösztönösen, annyira alaptalanul – a rideg számítókra. Legfőképpen is Görgeire, a fővezérre, aki gátlástalan alakoskodásával, „csöpögő” színjátszásával könnyedén megtévesztette a fellelkesülteket, vagy az éppen már-már reményvesztetteket. Ha pedig ez kevés lett volna, kíméletlen intézkedéseivel a félelem olyan légkörét teremtette meg, amelyben legénysége százszor is meggondolta, hogy kérdőre vonja vagy fellépjen ellene.

A Rüdigernek írt levelét kétségtelenül jóváhagyatta a haditanáccsal, de nem egy szabályosan összehívottal, hanem egy „összetákolttal”, olyannal, amelybe az éppen kéznél lévő és hozzá hűséges tiszteket rántotta össze. S ebbe a levélbe is – azon túl, hogy a „fegyvereimet föltétlenül leteszem” – ilyen mondatokat ékelt bele:

„És e körülményt legjobb meggyőződésem szerint arra használom fel, hogy az embervért kíméljem, s békés polgártársaimat, kiket többé nem védhetek, legalább a háború nyomorától megmentsem (...)”

„E lépésnél bízom a császár magasztalt nagylelkűségében, remélve, hogy (...) Magyarország mélyen sújtott népeit, melyek igazságszeretetére építenek, ellenségeinek véres bosszúdühének kitétetni nem fogja engedni. Elég lenne talán, ha én magam esem áldozatul.”

Horváth Mihálynak, az ideiglenes kormány vallás- és közoktatási miniszterének a Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben c. könyvéből az is kiderül, hogy a néhány főrangú tiszt jelenlétében tartott haditanács határozata, mely szerint Görgei fegyverletételi szándéka s a Rüdigerhez küldendő levele „helyben hagyott”, „nagy titokban tartaték a tanácsban részt vett tisztek által”. Görgei és beavatott tiszttársai tudatos hallgatásukkal és megtévesztő viselkedésükkel lelketlenül és gátlástalanul „tévútra vezették”, hamis reményekben ringatták a jóhiszemű tisztességeseket, akik közül nem egy hamarosan bitófán végezte...

„Az innen eredt bizonytalanság, s ama körülmény, hogy augusztus 12-én Görgei s környezete, a főhadiszállás és táborkar tisztjei, szinte rendkívül jó kedvet mutatának, s a sereg többi tisztjeiben, sőt legénységében is mind közönségesebbé tették azon meggyőződést, hogy Görgei kedvező alkut kötött az oroszokkal. Miként fentebb, Szemere tábori tudósításából láttuk, Görgei s környezete régóta igyekezett odahatni, hogy a táborban ilyféle eszmék terjedjenek s a szándéklott fegyverletétel ne találjon ellenzésre. A főhadiszállás és táborvezérkar tisztjeinek példája, vígsága s beszédei által tévútra vezetve a legbotorabb reményeknek engedte át magát. Beszélgetéseik tárgya egy idő óta majdnem kizárólag az orosszal kötendő békealkura, sőt szövetségre vonatkozik.”

Harcostársai életéért cserébe, mint láttuk, Görgei önmagát ajánlotta fel a kegyelmes cár kezeibe.

„De, mint élete és – főleg – alig egyéves pályáján, ritkán vette komolyan saját ígéreteit – szögezi le Fuksz Sándor –, úgy néhány nap múlva hintóba ült, hogy az osztrák Alpok felé vegye útját, tábornoktársai pedig elinduljanak a vesztőhelyre.”

Mit is nyilatkozott Görgei a tisztjei előtt Világoson?

„És kegyelemért sem folyamodunk... mert tudni kell a hazáért meghalni.”

„»Nektek« – mondhatnánk Görgeivel a későbbi történések ismeretében”, jegyzé meg könyvében Fuksz Sándor teljes joggal.

S csoda-e, ha jelenbéli párhuzamként Gyurcsány közismert színjátékai ötlenek eszünkbe. Drábik János szavaival élve, az a „csöpögő humanizmus”, amellyel hol egy kallódó serdülőt „fogad be” házába, hol meg látványos „nyugdíjas-simogatásba” fog kamerák kereszttüzében; másfelől viszont kimenekülve ezek hatósugarából, amikor éppen a 2006-os rendőrterror szemkilőtt áldozatainak nyomorúságával próbálnák szembesíteni őt.

Mióta világ a világ, a gyenge jellemű akarnokok előszeretettel választják hatalmuk megszerzéséhez és megtartásához egyfelől a hízelgés, másfelől a megfélemlítés ócska, alantas eszközét. Szemere Bertalan – aki 1849 májusától volt miniszterelnök és belügyminiszter Kossuth Lajos kormányzó mellett, találóan fogalmazta meg Görgeiről:

„És míg így látszik dolgozni seregének vesztén, más részről az embereket a legcsekélyebb okokból is akasztatá. Szóval ekkor is tapasztalám rajta, hogy a kormány közelében engedelmes, távolból önfejű, de mind engedelmességben, mind engedetlenségben következetlen, állhatatlan volt.”

Gyurcsány sem más megfontolásból uszította rá a rohamrendőrséget a békésen ünneplő vagy akár tüntető tömegekre 2006. október 23. nemzeti ünnepén, mint hogy a félelem légkörét teremtse meg egész Magyarországon. Ha valaki mégis szembe mert velük szállni – mint például Budaházy György és néhány társa –, azokat koncepciós perben terroristává minősítették, részben elrettentésül, részben meg saját magukról – mint tényleges terroristákról – igyekezvén lemosni az igazságot.

Visszatérve Görgeihez és az árulásához: a fővezér testvéröccse – nagy igyekezetében, hogy bátyját felmagasztalja, Kossuthot pedig gyávának tüntesse fel – óvatlanul elárulta, hogy a kormányzó miért is engedett végül a követelésnek. „...Kossuth a bátyámtól félt” – jelentette ki Görgey Ármin, hozzátéve: „El lett határozva Kossuthot fogságba vetni, ha állásáról le nem mondana, ő azonban elmenekült.”

Kossuth akármennyire jóhiszemű volt is, azzal alighanem tisztában volt, hogy a lelketlen fővezér akár őt is kész eltakarítani az útból, ha titkos szándékai beteljesítésének útjába állna. Nyilván „a nép megmentésére”, „a vérontás elkerülésére” hivatkozva, „a haza érdekét” hangoztatva...

Kmety György honvédtábornok tömör jellemzéséből kiolvashatóan, Görgeiben nemcsak a rideg számítás, de a magyarokkal szembeni megvetés is dolgozott. A tábornok szerint „Görgei gyűlölete könnyen megfejthető. Ő egész életét 1848-ig Magyarországon kívül töltötte, (...) a magyar nyelvet alig ismeri”.

A megvetés táplálta gyűlölet és a vakmerőség egyszerre késztethette arra, hogy amikor Kossuth futárja, Kászonyi Dániel főhadnagy elújságolta Görgei katonáinak, hogy Klapka György milyen vitézül tört ki seregével a komáromi várból és mekkora hadizsákmányra tett szert, Görgei így ripakodott rá:

„Micsoda őrültséget beszél itt az embereimnek Bem és Klapka győzelméről? (...) Az egészből semmi sem igaz. Megmondhatja Kossuthnak, hogy mától számítva tizennégy napon belül nem lesz többé sem magyar hadsereg, sem magyar kormány, következőleg forradalom sem lesz többé. Ez a válaszom levelére.”

Hm. „...mától számítva tizennégy napon belül...” – mi más volna ez, mint a beavatott számítók önteltsége? Mint pl. Klaus Schwab és csapatáé, kik 2030-re ígérték meg a napirendjük beteljesülését...

Klapka György tíz nappal a feltétel nélküli, szégyenteljes fegyverletétel előtt, 1849. augusztus 3-án tört ki a komáromi várból. Mint emlékirataiban írja, „Kossuthhoz és Görgeihez futárokat küldöttem, ígérvén nekik, hogy négy hét alatt a komáromi helyőrségen kívül még harmincezer embert síkra állítandok...” Tehát volt még erő a magyar honvédségben! Egyébként is hírek kaptak szárnyra: ha őszig nem sikerül legyőzni a magyar hadakat, az oroszok visszavonulnak. Vagyis lett volna értelme várni a fegyverletétellel, és különösen semmi valós indoka nem volt a feltétel nélküli fegyverletételnek. Ennek ugyancsak Klapka György honvédtábornok szolgáltatta cáfolhatatlan bizonyságát: ő ugyanis nem volt hajlandó Görgeivel együtt letenni a fegyvert, inkább visszahúzódott a várába, s ezzel a lépésével az ellenségnek egyáltalán nem a vér- és bosszúszomját növelte, hanem sokkal inkább az alkura, megegyezésre való hajlandóságát.

Szeptember 11-én kezdődtek meg a tárgyalások, e hónap 27-én köttetett meg a szerződés, október 2-án kezdődött meg a vár feladása. A jóhiszemű tisztességeseknek azt ugyan nem sikerült elérniük, hogy pl. „adassék általános közbocsánat az országnak s az összes magyar hadseregnek”, „a magyar bankjegyek értékesíttessenek s mindazon hazafiak, kik külföldre akarnak utazni, útlevéllel láttassanak el”, de végül a helyőrség összes tagja – beleértve Klapka Györgyöt is – „minden későbbi üldözéstől mentesítő” papírt, azaz menlevelet kapott.

Hogyan juthatunk el a tisztánlátás állapotából a kollektív ostobaságig?

Görgei fegyverletételéről próbaképpen két olyan ismerősömet is megkérdeztem, aki Covid-ügyben rendkívül kételkedőnek és kritikusnak bizonyult a hivatalos álláspontokkal szemben. Mindketten azonnal rávágták, hogy helyeslik, amit Görgei tett: hogy abban a kilátástalan helyzetben nem áldozta fel katonáit, elkerülte a hiábavaló vérontást, ezért okosan és erkölcsösen cselekedett, vagyis egyáltalán nem tekinthető hazaárulónak.

Vajon hogyan jutottunk – juthattunk – el ide? Mondjuk onnan, amiről szemtanúként Madarász József, jeles politikus, országgyűlési képviselő számolt be:

„Hallotta volna Kossuth a népet, mint mi egész utunkban hallottuk és megfigyeltük. (...) »Hát nem volt az Istennek egyetlen nyila sem, hogy agyon sújtotta volna vele Görgeit, hogy az árulást el ne kövesse«”

Vagyis a korabeli népnek még helyén volt az esze és a szíve, semmi nem homályosította el a tisztánlátását.

Fuksz Sándortól megtudhatjuk, hogy Görgei egyik kutatója, Gyalókay Jenő már az első világháború tájékán felfigyelt egy különös fejleményre és összefüggésre. Görgei mint hadvezér c., 1916-ban megjelent könyvében fejti ki – mint a Görgei-megítélés gyökeres megváltozásának magyarázatát:

„...ez a politika elvárása miatt van így, amit az ún. művelt közönség és a történészek is szeretnek kiszolgálni, ill. megfelelni kívánalmaiknak. (...) Egymást licitálják felül a tudomány emberei és intézményei a dicsérő jelzőkben és magasztaló rendezvényekben, amelyeket megkérdőjelezni sem szabad, vagy ha valaki ellenkező véleményen van, akkor az (intellektuális) alvilágba taszítja magát.”

Ismerős, ugye?

Manapság már csak az nem látja, aki nem akarja, hogy a két nagy világháború kitörése mindenekelőtt különféle háttérhatalmi erők (hálózatok) mesterkedésének volt a következménye – akárcsak a mostani orosz–ukrán „proxi”-háborúé. Mind a nagyhatalmi, mind pedig a háttérhatalmi lelketlen, számító erőknek magától értetődő törekvése, hogy az őket nem szolgáló eszméket, személyeket és közösségeket gyengítsék. Akár úgy is, hogy az elkötelezett hazafiakat, az igazi demokratákat s általában a jóhiszemű tisztességeseket lejáratják vagy orruknál fogva megvezetik; a romboló eszméket és terjesztőit pedig minden lehetséges módon támogatják.

Az emberiség jövője szempontjából döntő fontosságú kérdés, hogy lehet-e egyáltalán védekezni e romboló, pusztító erő ellen? Volt-e értelme megírnia Fuksz Sándornak ezt a könyvet Görgei árulásáról? Vagy azt a másik, Patrubány Miklóssal közösen jegyzett tanulmányát, amely a józan ész számára kétségbevonhatatlanná teszi, hogy Petőfi Sándor valójában nem Segesváron halt meg, hanem évekkel később ott, ahová őt az oroszok elhurcolták, azaz Szibériában? (Adassék meg a nemzeti kegyelet Petőfi Sándornak! Fuksz Sándor és Patrubány Miklós tisztázó könyve)

Egy különös tömeglélektani jelenség ismeretében hajlamosak vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy szinte semmi értelme ilyesmivel fáradozni.

Erősen úgy tűnik, hogy leginkább nem az ismerethiányon, de még csak nem is a megértéshez, felfogáshoz szükséges egyéni értelem (intelligencia) hiányán múlik, hogy az emberek az igazat látják-e, az igazat gondolják-e a világról.

Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy a valamilyen szellemi vagy lelki okból való elköteleződés kiugróan okos, intelligens embereket is képes megakadályozni abban, hogy a józan eszüket (értelmüket, logikájukat) használják. Nap mint nap tapasztalhatjuk például, hogy aki – így vagy úgy – egy hazafiatlan (internacionalista, kozmopolita, globalista, individualista-liberális) társadalmi közegbe ágyazódik, annak döntő mértékben ez fogja meghatározni az értékítéleteit, a különféle politikai szereplőkhöz és közéleti eseményekhez való viszonyulását.

Számára történetesen csaknem mindegy, hogy mi a tényleges igazság Orbánnal vagy Gyurcsánnyal kapcsolatban. Mivel az Orbán képviselte hazafiság benne eleve idegen érzeteket ébreszt, mindig fog érveket keresni és találni arra, hogy a jelenlegi miniszterelnök miért egy „alávaló”, „bűnös” személyiség (hogy ne a közkedvelt, obszcén kifejezést használjuk...). Másfelől pedig mindig fog érveket találni arra, miért bocsánatos minden olyan bűntett, amellyel az első számú ellenzéki vezetőt, Gyurcsányt vádolják, s amelyeket ő ténylegesen el is követett. A volt miniszterelnök ugyanis e pillanatban annak a politikai (erkölcsi–szellemi) közegnek az első számú megszemélyesítője, amelyben a szóban forgó – baloldali, liberális, ateista, világpolgár – ítéletalkotó leginkább otthonosan, biztonságosan érzi magát. Márpedig hiába lettünk Isten képére teremtve, hiába lettünk értelemmel megáldva, az emberiség zömének rendszerint fontosabb a saját otthonosság- és biztonságérzete, mint az önmagától elvonatkoztatott tárgyilagosság és igazság.

Azoknak tehát, akik azt akarják, hogy az emberek ne a saját egyéni, józan értelmük és belátásuk szerint ítélkezzenek és cselekedjenek, ehhez csupán olyan helyzeteket kell kialakítaniuk, amelyekben minél többek számára válik kívánatossá a mesterségesen előidézett, számító tudatossággal, módszeres propagandával támogatott álláspontokhoz való csatlakozás.

Egy nemrég megjelent cikk szerint Dietrich Bonhoeffernek a II. világháború idején megfogalmazott elmélete a mai politika és kultúra nagy részét megmagyarázza. Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkészt, a német ellenállás tagját 1943-ban letartóztatták és a Tegel börtönbe zárták. Ott elmélkedett azon a kérdésen, hogy a német nép – hatalmas műveltsége, kultúrája és szellemi vívmányai ellenére – miért esett olyan messzire az észtől és az erkölcstől. Arra a következtetésre jutott, hogy mint népet kollektív ostobaság (németül: Dummheit) sújtotta. Az 1933 és 1943 közötti németországi események megmutatták neki, hogy a politikai hatalom és a propaganda nyomása alatt a tökéletesen intelligens emberek ostobává – azaz a kritikus gondolkodásra képtelenné – váltak. Arra is felfigyelt, hogy az ostobaság a jónak veszélyesebb ellensége, mint a gonoszság. A rossz ellen lehet tiltakozni, le lehet leplezni, és ha kell, erőszakkal meg lehet akadályozni. Az ostobasággal szemben azonban – szerinte – védtelenek vagyunk. Sem tiltakozással, sem erőszakkal nem lehet ellene tenni semmit. A kollektív ostobasággal szemben az észérvek nem győzhetnek, a tényeket egyszerűen semmibe veszik, félreseprik.

Talán semmi sem bizonyította be alaposabban a „kollektív ostobaság” jelenségének valóságos létezését, mint az emberiség ellen 2020 elején elindított, Covid 19 fedőnevű, világuralmi hadművelet. A számító, lelketlen háttérerők által világszerte egyszerre levezényelt módszeres megtévesztés és megfélemlítés hatására még a legokosabb emberek többsége is feladta a józan kételkedést, a szabad gondolkodást, és csatlakozott a világpropaganda által szorgalmazott, sokkal otthonosabbnak, biztonságosabbnak ígérkező állásponthoz, az ily módon kialakított nyájszellemiséghez és nyájerkölcsiséghez. Amelynek sarkalatos jellemzője ugyebár, hogy érdektelenné válnak a tények, a valóságos ismeretek.

Hogyan szabadulhatunk fel a kollektív ostobaság alól?

Szerencsére John Leake, aki Bonhoeffer elméletét nemrég felelevenítette, kitűnő cikkében hagyott számunkra egy menekülési utat. S éppen ez a megmaradt lehetőség teszi annyira fontossá Fuksz Sándornak azt a szívós fáradozását, amellyel szembeszegül a fősodratú politika, média és kultúra hazugságaival, hamiskodásaival. Ilyen hatalmas ellenszélben sem rest felkutatni és közzétenni azokat a tényeket, ismereteket, amelyek birtokában egyáltalán esély nyílhat a fősodratú valóságtorzítások kikezdésére, felszámolására.

John Leake szerint a kollektív ostobaság állapota csak akkor szüntethető meg – az emberek csak akkor kezdenek újra a saját fejükkel gondolkodni, csak akkor kezdik a saját, meglévő értelmüket újra használni –, ha felszabadulnak az őket sújtó önkény alól. Ez a felszabadítás – felszabadulás – azonban soha nem magától következik be. Ez csak azoktól remélhető, akik számára már most is, a világuralmi szellemi–erkölcsi elnyomatás idején is fontosabb az igazság, mint a maguk kényelme, mint a többségi elfogadottság, mint a nyájszellem nyújtotta otthonosság. Hála Istennek, a nagyvilágban mindig jóval többen vannak (és többen is lesznek) a jóhiszemű tisztességesek, mint a gonoszok, a kíméletlen, embertelen számítók. Fuksz Sándor és a hozzá hasonló, mindenre elszánt igazságharcosok – végső soron az igazi értelmiségiek – ezért arra vannak ítélve, hogy igazságaik, ha lassan is, de eljussanak, elszivárogjanak azokhoz, akik ezek birtokában, ezekkel felvértezve már képesek és készek lesznek nemcsak az önkényeskedőkkel, hanem a kollektív ostobasággal is szembeszállni.

Hála tehát Fuksz Sándornak, hogy megírta ezt a könyvét, és hála mindenkinek, aki hozzá hasonló elszántsággal az igazságkeresés és igazsághirdetés útjára lép.

---

A könyv megtalálható és megrendelhető a Magyarok Világszövetsége székházában: 1052 Budapest, Semmelweis u. 1–3.