Gulyás Márton: Egy csalóka könyv nyomában – néhány megjegyzés Kovács László „magnum opus”-ához

Az Élet és Irodalom 1972. május 27-i számában Radó György röviden ismertette a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában levő, Svigel* Ferenc által írott kisnyomtatvány tartalmát, mely többek között egy fényképet is tartalmaz, amely Svigel szerint Petőfi Sándor szibériai sírját ábrázolja, és egy térképet, amely meghatározza lliszunszk helyét. Radó ezzel kapcsolatban a következőket írta:

„E füzetke tartalma az az egymilliomod valószínűség, melyet a Petőfi kutatás nem hagyhat figyelmen kívül. (...) A szálak a Burját Szovjet Autonóm Köztársaságba vezetnek”[1] 

Mint ismeretes, 1989-ben – elsősorban Kéri Edit kezdeményezésére, Morvai Ferenc finanszírozásával – egy expedíció indult el felkutatni Petőfi Sándor szibériai sírhelyét. A régészeti feltárás eredményét 1989. július 23-i szakértői nyilatkozatában így összegezte Szabó Géza:

„Az ásatásakon tett megfigyelések mindenekelőtt V. D. Vinokur, A. I. Treszkin, P. L. Murajov és Svigel Ferenc adatait igazolták.”

1990-ben megjelent munkanaplójában pedig a következőket írta:

„Összegzésként megállapítható, hogy a régészeti jelenségek megfigyelése, leírása, értékelése, a feltárás eredményei, s az ezekből levonható következtetések alátámasztják a barguzini szájhagyomány szerinti Alexandr Sztyepanovics Petrovicsra vonatkozó utalások nagy részét.

– Az egyértelműen bizonyítható, hogy a magyar kutatás szempontjából különösen fontos 7. sírban fekvő halottat 1859 előtt, május és szeptember között temették el – egy időben az alatta lévő 28. sírban levő fiatal, helyi burját-mongol férfival.

– Minden eddigi adat arra utal, hogy a 7. sírban a helyi szájhagyományból és legendákból is jól ismert Alekszandr Sztyepanovics Petrovics nyugodott.

Azt az alapvető kérdést azonban, hogy ez a személy azonos-e Petőfi Sándorral, csak egy alapos, interdiszciplinális tudományos kutatás tisztázhatja.”[2]

Véleményem szerint ezt követően a Magyar Tudományos Akadémia részéről a következő kutatásokat kellett volna indítványozni, elvégezni:

• a már a helyszínen (szakszerűen, elismert szakemberek által) elvégzett antropológiai vizsgálat után összehasonlító DNS-vizsgálat Petőfi Sándor édesanyjának vagy fiának földi maradványaiból vett mintákkal

• az irodalomtudomány részéről az előkerült, Petőfinek tulajdonított versek alapos, összehasonlító elemzése

• további régészeti feltárások Barguzinban és környékén

• levéltári kutatások a szibériai levéltárakban (Irkutszk, Omszk, stb.)

Hogy e helyett mi történt, és miként zárták ki a Svigel Ferenc által közölt adatok helyénvalóságának „egymilliomod valószínűségét” is, azt részletesen leírta Borzák Tibor P. S. – Titkok a barguzini csontváz körül, Alekszej Tyivanyenko: A szibériai „titkos fogoly” és Nehéz Mihály (posztumusz megjelent) Rabkenyéren c. könyvében.

A hivatalos álláspont

A hivatalos magyar történelem- és irodalomtudomány jelenlegi álláspontja szerint a költő 1849 július 31-én hunyt el Fehéregyháza környékén, szibériai száműzetése és halála csak legenda, melynek valóságtartalmát csak dilettánsok, amatőrök, sarlatánok, „konteósok” fogadják el. E témában a legfontosabb, összegző jellegű szakmunkának Kovács László: Csalóka lidércfény nyomában – A szibériai Petőfi-kutatás csődje c. könyvét tekintik, melyet a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete adott ki 2003-ban (a könyv lektorai Hermann Róbert, Kerényi Ferenc és Szörényi László voltak).[3]

Elöljáróban idéznék néhány, a könyvet méltató recenzióból, illetve arra hivatkozó tanulmányból, ezt követően térnék rá kritikai megjegyzéseimre.

„A Csalóka lidércfény nyomában című könyv, melynek borítóján Madarász Viktor Petőfi halála című romantikus festménye látható, ízig-vérig tudományos munka, ami az érvrendszerét és formáját illeti (terjedelmes jegyzetanyag, pontos forrásmegjelölés, irodalomjegyzék, névmutató, helymutató és képanyag tartozik hozzá), stílusát tekintve azonban eltér a megszokottól. Kovács László nem kíméli azokat, akikről igazolni tudja, hogy tudatosan hamisítottak, elferdítették a tényeket, hazudtak. Svigel Ferenctől Barátosi Lénérth Lajoson át Kiszely Istvánig terjed e lista. (…) Egy nem tudományos téma tudományos feldolgozását végezte el elsőként, hiszen a szibériai Petőfi-legendát a tudósok mindig, már a kezdetekben elvetették. (...)

Ami pedig végeredményben megszületett, nemcsak tudományos mű, hanem vidám-szomorú látlelet is rólunk, de legalábbis az érdeklődők táborának egyik oldaláról...” Hanthy Kinga (Magyar Nemzet)[4] 

„Kétségtelen, hogy ez az irodalomtörténeti monográfia foglalja össze leginkább hitelesen a szóban forgó kérdés történetét.” Pomogáts Béla (Hitel)

„A barguzini temető 7-es számú sírjában talált emberi maradványokkal kapcsolatos hipotézist a tudományosság teljesség igényével cáfolták. Kovács László: Csalóka lidércfény nyomában. Budapest, 2003.; Hermann 2012.” Polgár Balázs (Hadtörténelmi Közlemények)

„Kovács László pedig több mint 500 oldalas könyvében már 2003-ban (Csalóka lidércfény nyomában. A szibériai Petőfi-kutatás csődje, Budapest) áttekintette a szibériai Petőfi-legenda keletkezését, egész történetét, és minden adatot ellenőrizve ismét tételesen cáfolta a rá vonatkozó források szavahihetőségét és megbízhatóságát.” Rosonczy Ildikó (Magyar Napló)[5]

Meg kell hagyni, hogy a szerző láthatóan sok munkát fektetett a könyv – „magnum opus”-a, mesterműve – megírásába, látszólag tényleg tudományos igénnyel készült, sok, a Petőfi-kutatással kapcsolatos információt tartalmaz, számos értékes forrást közöl, csak éppen szelektív és manipulatív módon tálalva. A könyv terjedelme 550 oldal, és 2002 (!) lábjegyzetet tartalmaz. Mivel minden részletre kiterjedő kritikája meghaladná e dolgozat kereteit, csak néhány (véleményem szerint jellemző, árulkodó) hiányosságára hívnám fel a figyelmet.

A kötet tartalmi részének vizsgálata előtt szóljunk néhány szót a szerzőjéről is. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudomány Kar Régészeti Tanszékének honlapja szerint kutatási területe ”a 10–12. századi magyar régészeti leletanyag, a 11–12. századi magyar pénzverés”.[6] Szakmai önéletrajzában nem szerepel sem Petőfivel sem az 1848-49-es szabadságharccal kapcsolatos tudományos kutatás vagy szakmunka. (Azt viszont megtudjuk belőle, hogy „1981-ben Moszkvában Szvetlana Alekszandrovna Pletnyova vezetésével védte meg a kandidátusi dolgozatát.”[7] Érdemes még megjegyezni, hogy valamilyen oknál fogva „Rá maradt örökségként Kiss József és Fekete Sándor minden e témával [Petőfi szibériai »legendája«] kapcsolatos jegyzete is.”[8]).

Álláspontom szerint egy ilyen szakkönyvet a korszakkal foglalkozó történésznek vagy irodalomtörténésznek kéne jegyeznie – s ezt a problémát nem enyhíti az a körülmény sem, hogy a kötet lektorai a korszakkal is foglalkozó szakemberek.

Hanthy Kinga a kötet stílusának erényeként értékeli a szerzőétől eltérő álláspontot képviselő személyeket minősítő, sokszor sértő szövegrészeket, pedig nyilvánvaló, hogy egy tudományos szövegnek ez inkább hibájául kell felróni. Kovács szerint Tyivanyenko „szerény képességű”, ”a nyilvánvaló ostobaságai mellett mereven kitartó” régész[9], Borzák Tibor „rejtélyekre vadászó, illetve azokat gyártó, íráskényszertől meghajtott, tudatosan bajkeverő”, Mezey Katalin „dilettáns érdeklődő”, Szuromi Lajos „dicstelen szerepet játszott irodalomtörténész”, Csank Csaba „tudálékos”, Kéri Edit „sötéten látó”, stb.

Kiszely István szakmai kompetenciának kétségbevonására, karaktergyilkolására közel 30 oldalt szán a szerző, mely a következő felütéssel kezdődik:

„E munkának nem feladata Kiszely életrajzának megírása, ezért időrendben csupán az életének néhány olyan állomására tértem ki, amelyet maga hozott kapcsolatba a szibériai Petőfi-kutatással.”

Azaz Kiszely korábbi szakmai teljesítményéről, pl. hogy korábban milyen régészeti feltárásokon vett részt (sikeresen) antropológusként, nem ejt szót (pedig talán nem irreleváns a barguzni feltárással kapcsolatban sem). Lábjegyzetben ugyan idézi Farkas Gyula (aki Petőfi-ügyben is Kiszely ellenlábasa volt) kritikáját Kiszely A Föld népei c. sorozatáról, illetve Hankó Ildikó-Kiszely István: A nádori kripta c, könyvéről, de nem ejt szót pl. a Sírok, csontok, emberek c. könyvről, ami ma is több egyetemen kötelező olvasmány, Zolnay Vilmos 1970-es recenziója szerint

„(…) a könyv [témája a] régészeti embertan, szorosabban: alkalmazott történeti embertan. Az előkerülő emberi maradványok alapján az elmúlt korok emberét vizsgálja egyedenként, összességükben, és egymáshoz, illetve más idők és más tájak embereihez hasonlítva. A maradványokból állapítja meg életkörülményeiket, testi felépítésüket, betegségeiket, haláluk valószínű okait. Nemegyszer — mint pl. a korábban idézett fejezeteiben — valóságos nyomozást végez, és ehhez segítségül hívja az anatómiát, a kémiát, a biológiát. (...) A könyv rendkívül gazdag, a történeti embertan minden problémájára kiterjedő tartalmáról épp hogy csak tájékoztatást adhatunk.(...) A munka függelékében a csontanyag méreteiről, jelzőiről és statisztikai feldolgozásáról kapunk tájékoztatást. A könyvet irodalmi tájékoztató, név- és tárgymutató egészíti ki. Kézikönyv, összefoglaló jellege, tárgyának alapos feldolgozás-módja és kimerítő rendszeressége folytán.” [10] (Egyebek mellett részletesen foglalkozik a csontvázak nemének meghatározásának kérdésével.)

A kötet mottója egy Fekete Sándortól származó idézet:

Annak idején „Jókai... így tréfálkozott: »Hogy Manasses csaló volt[11], azt utólagosan mindenki előre tudta.« Hadd fordítsam meg Jókai szavait: a magyar sajtóban szerencsére akadtak jó néhányan, akik előre tudták, hogy a [barguzini] csalás utólag le fog lepleződni.”

Hogy Petőfi szibériai száműzetésének tényét csak csalók, sarlatánok tartják tudományosan komolyan vehető ténynek, azt a Kovács később is leszögezi:

„Az 1984-ben főnixként feléledt szibériai Petőfi-ügy sosem volt tudományos kérdés, mert korábbi változatának szakszerű cáfolatát 1941-ben már megadta a Petőfi Társaság kiküldött bizottsága.”

(A „kiküldött” szó itt természetesen a „meghatalmazott, megbízott” jelentésében szerepel, tehát a félreértések elkerülése érdekében jegyezzük meg, szó sincs arról, hogy a helyszínen bármiféle terepmunkát végeztek volna szaktudósok. A Petőfi Társaság Kovács által sokszor végső hivatkozási pontnak tekintett tanulmányára még később kitérek.)

A kötetet Kovács egykori „harcostársai” emlékére ajánlja:

„Az MTA különféle Petőfi Bizottságaiban és a Nem Petőfi! c. tanulmánykötet megírásában együttműködött hajdani munka- és szerzőtársaim, kedves barátaim emlékére, emlékük megvédésére.”

Soroljuk fel ezeket a neveket:

Valerij Pavlovics Alekszejev (1929‒1991), Fekete Sándor (1927‒2001), Harsányi László (1926‒1992), Kiss József (1923‒1992), Lengyel Imre (1934‒1992), Oláh Sándor (1960‒1998), Szabó Árpád (1931‒1997), Szentágothai János (1912‒1994), Váradi Sternberg János/Jakiv Iszakovics Sternberg (1924‒1992).

Annál is inkább szükségét éreztem én is e nevek felsorolásának, mert ha esetleg kiderül, hogy a barguzini expedíció nem csalás volt, a 7-es számú leletet Petőfiként azonosító tudósok nem csalók, akkor az őket csalással vádolók a csalók (vagy „csak” elfuserált tudósok) – s ezek közé sorolandó természetesen a kötet szerzője és lektorai is.

„Legendagyártók” „leleplezése”

A „legendagyártók” „leleplezését” Kovács Hermann F. Bönischel kezdi.[12]

Hogy Bönisch járt Szibériában, azt nem tagadja, mivel közli az életrajzi adatait (a bécsi Österreichische Nationalbibliothek munkatársa által közölt adatokat gondolom nem merte kétségbe vonni):

„Szerzője 1916-1920 között élt a Távol-Keleten, ebből 1917-ig oroszországi hadifogságban, éspedig a berezovkai (Verhnyeugyinszk/Ulan-Ude) táborban, majd a bolsevik forradalom kitörésekor történt szabadulását követően Mandzsúriában és Vlagyivosztokban. Innét szökött meg 1920-ban, s Japán, Hongkong, Szingapúr, India és Arábia érintésével 1923-ban tért haza. Az alsó-ausztriai Eichgrabenben telepedett le, s egyebek között a meneküléséről és kelet-ázsiai élményeiről is írt regényt.”

Bönischnek két könyve (melyek címét Kovács nem említi, és műfajuk nem regény, inkább regényes formában megírt memoár, a Neue Leipziger Zeitung szerint „Tatsachenbericht”), az Es reiten die Chungusen. Kämpfe mit manschurischen Bahnräubern (1939) és a Das Tor in die Freiheit (1940), (előbbi magyarul is megjelent 1943-ban És száguldanak a csunguzok… címen; kétlem, hogy Kovács nem tudott róla, mert az OSZK katalógusában sec perc alatt megtalálható a Bönisch névre keresve, és antikváriumból is beszerezhető.)

A Bönisch cikkében említett Horváth generális („Eközben az alezredes utalt Horváth generálisra, a mi főparancsnokunkra is, aki Szibériában született, és egyenes leszármazottja az 1848/49-ben elhurcolt magyaroknak, aki sok más honfitársával ellentétben bekapcsolódott, beépült az orosz környezetbe és összevegyült velük”) mindkét „regényben” feltűnik. Az És száguldanak a Csunguzok...-ban a    származásáról nem beszél, de röviden így jellemzi:

„Horváth tábornok ötvenes években levő úr, szürkével átszőtt körszakállal, sötét hajjal és éles tekintettel…” 

Tehát Horváth 1919-ben ötvenvalahány éves lehetett, azaz az 1860-es években születhetett Szibériába deportált magyarok gyermekeként. (Alekszandr Gerskovics: Petőfi halhatalansága – Egy legenda nyomában c. tanulmányában megtalálni véli ezt a bizonyos Horváth tábornokot, igaz Horvát néven, azaz h nélkül:

„az 1. világháború küszöbén a cári hadseregben mintegy tucatnyi Horvát nevű tiszt szolgált, többségük [a dél-oroszországi, jelenleg ukrajnai] Harkov vagy Poltava vidékéről származott. A szolgálati listákból ítélve a Horvátok közül csak egy jutott magas katonai rangra, és több mint 20 éven át szolgálati kapcsolatban maradt Szibériával. Ez Dmitrij Leonyidovics Horvát volt, aki szolgálatát Szibériában ezredesként kezdte, 1895-ben az I. Usszurijszki zászlóalj parancsnoka volt, 1902-ben pedig kinevezték a kelet-kínai vasút igazgatójává... [Ő] 1859-ben július 15-én Poltava vidékén született, helyi nemesek gyermeke, pravoszláv felekezetű [volt]... Könnyen előfordulhatott, hogy miután 1917 után idegenbe [Kínába] került, az ekkor már elaggott és feldühödött tábornok, aki véletlen folytán egy Magyarországon elterjedt nevet viselt, megfelelő objektumává vált az osztrák lap szenzációhajhász cikkének.”[13] 

Jellemző [és szerintem leleplező-értékű], hogy Kovács pontatlanul idézi Gerskovicsot, ugyanis a Horvát név az általa idézett szövegben még elsőként h-val szerepel:

„az 1. világháború küszöbén a cári hadseregben mintegy tucatnyi Horváth nevű tiszt szolgált, többségük [a dél-oroszországi, jelenleg ukrajnai] Harkov vagy Poltava vidékéről származott. A szolgálati lis­tákból ítélve a Horvátok közül csak egy jutott magas katonai rangra, és több mint 20 éven át szolgálati kapcsolatban maradt Szibériával." 

Ugyancsak jellemző, hogy a könyv képanyagában Bönisch cikkének csak első oldala látható; itt még nem olvasható Horváth tábornok neve – tehát Kovács könyve alapján eldönthetetlen, hogy Horvát vagy Horváth nevű tábornokról ír-e Bönisch.)

A szóban forgó „Horvath” név Hermann F. Bönisch könyvében

Kovács számára azért is „gyanús” Bönisch, mert az általa közölt történtek után 13 évvel jelentette meg a cikkét. Elég gyenge lábakon álló „érv”. Számos példát lehetne felhozni a memoárirodalomból, de a szépirodalomból is, hogy a szerző több évvel vagy akár évtizeddel a történtek után írja meg emlékeit (talán inkább ez a jellemzőbb).

Kovács szerint

„Bönisch írása két anekdotából állt, amelyből az első, F. hadnagy és Sz. zászlós története, semmiféle valóságmagot nem tartalmazott, és nem volt köze az orosz ezredes emlékeihez. Az ő műveltségét dicséri ugyan, hogy a nem létezett faluban elhunyt orosz nevű, akár orosz vagy egyéb ismeretlen származású rabot Petőfi Sándornak vélte, erre azonban a nyakatekert névegyezésen kívül semmiféle bizonyítéka nem volt."

Akkor (hogy lássuk, hogyan manipulál Kovács) idézzük (amit Kovács németül és lábjegyzetben idéz), hogy mi számít szerinte "nyakatekertségnek":

„Nos, Szkridelszkij alezredes arra gondolt, hogy ez a segesvári csatában eltűnt magyar forradalmár költő, Petőfi Sándor lehetett. Petőfinek hívták, de valódi neve Petrovics, oroszul Petrowitsch volt. Családi neve Petőfi volt, apja után István, ami oroszul Stjepan.

Tehát a költőnek orosz szokás szerint Alexander Stjepanowitsch (István fia) Petrowitschnek kellett neveztetnie."[14]

Én semmiféle „nyakatekertséget” nem látok ebben, Petőfi anyakönyvi nevének ez a pontos orosz átírása. (Azt is csak lábjegyzetben írja, „rejti el”, hogy Barguzin mellett van egy Ikati nevű hegység – amiből származhatott a „nem létező”[15] Ikatowo név, pedig talán ez nem mellékes információ.)

Természetesen Kovács végső soron itt is a Petőfi Társaság 1941-es állásfoglalására hivatkozik[16], amelynek fő érvei, hogy Bönisch a Manasses által gyártott „legendát” ismétli[17], az adatközlők helységnevekkel kapcsolatos következetlenek[18], és amely így zárul:

„Mi szétboncoltuk a hadifogoly-mondákat s meg vagyunk győződve, hogy egyik változat kialakulását sem fűtötte rosszhiszeműség vagy valami más mellékcél. A népi képzeletnek nem lehet határokat szabni, de mindenkihez, íróhoz és olvasóhoz, akiben van kritikai érzék, komoly figyelmeztető és óvó szóval fordulunk. (…) A népköltés, ha igazi népköltés, mindenkitől csodált alakját nem ránthatja sárba s nem kenheti be fönségesen szép arcát a nyárspolgári törpeség és életfelfogás békanyálával. Ezzel a Petőfi-Társaság ebben a kérdésben kimondta az utolsó szót minden eddigi és egész biztosan még elkövetkező Petőfi-legendával szemben.”[19]

Nem kell szaktudósnak lenni ahhoz, hogy világos legyen az állásfoglalás tarthatatlansága: ezt a kérdést tudományos szempontból ugyanis csak akkor lehetett volna lezártnak tekinteni, ha Fehéregyháza környékén megtalálják Petőfi csontjait.[20] Ez azonban nem történt meg. Ellenben azóta előkerültek A. V. Gurevics és L. J. Eliaszov néprajzi gyűjtései, újabb Petőfinek tulajdonított versek... és hát egy volt egy szibériai expedíció is, aminek eredményét négy, szakmailag elismert  antropológus így összegezte:

„...felelősségünk tudatában kijelentjük, hogy az 1989 július 17-én a barguzini 7-es sírban talált csontváz azonos Petőfi Sándoréval.”

Hadifoglyok szavahihetőségének kétségbevonása

Az 1849-es deportációt tagadókra, de Kovácsra különösen jellemző, hogy kétségbe vonják (a „forráskritika” szükségességére hivatkozva) az 1. világháború alatt szibériai fogságba került hadifoglyok szavahihetőségét. Kovács szerint „A berezovkai tábor több száz tanult, művelt lakója közül bárkitől elvárható lett volna, hogy hazatérve azonnal közreadja a szenzációt [az iliszunszki Petőfi/Petrovics-sír 1916-beli felfedezése]. Ráadásul akadt köztük több, a szibériai Petőfi-kérdéssel foglalkozó, arról író, de a nevezett eseményt mégsem említő fogolytárs is: Horváth Endre, Strém István, a fentebb idézett Tarczali dell’Adami Géza, s nem utolsósorban e megállapítás koronatanújaként a legelső legendagyártó, maga Hermann Friedrich Boenisch!” Tehát Kovács szerint azért nem szavahihetőek a szemtanúk, mert nem hazatértük után azonnal számoltak be tapasztalataikról (elég gyenge érv). Ezen felül több szemtanúnak, például Strém Istvánnak, lábjegyzetben hamisítja meg a beszámolóját.

Strém világosan különbséget tesz a két eset között, mikor

„Szavahihető barátaim Csitán beszéltek egy Balogh nevű orosz tiszttel, aki ugyan magyarul már nem tudott, azt azonban határozottan tudta, hogy nagyapja magyar honvéd volt, akit 1849-ben fogtak el a kozákok Magyarországon.”

és mikor

„Csitán (...) 1915 októberében (…) az állomáson állt a hosszú hadifogolyvonat, miután már hetek óta zörgött rabjaival a vége-hossza nincsen nagy szibériai síkságon. Amint utasai kinéztek a vagonokból, egy tíz-tizenkét éves orosz fiúcskát pillantottak meg, aki fel-alá szaladgált a vonat mellett és tele torokkal kiáltotta: »Ggye magyari (Hol vannak a magyarok?)« — Itt vagyunk! — szóltak ki a hadifogolytisztek, mire a fiúcska boldogan sietett oda és nagyon rossz magyarsággal, de mégis magyarul elbeszélgetett velük.”

Utóbbi esetben Strém leszögezi: nem biztos, hogy ’48-as honvédek leszármazottjáról volt szó. Kovács kommentárja:

„A rossz magyarsággal beszélő gyermektől azonban éppúgy nem kérdezték meg, hogy ki fia borja, mint ahogy Baloghtól sem érdeklődtek Petőfi esetleges szibériai túlélése lehetőségéről.”

A fentiek alapján Kovács szerint azért nem lehetett Balogh ’48-as honvédek leszármazottja, mert Strém társai nem érdeklődtek Petőfi esetleges szibériai élete felől. De ez nem érv arra, hogy nem ’48-as honvédek leszármazottja volt! (De Kovácsnak valahogy ki kellett zárnia ennek a lehetőségét, mert ha az volt, akkor az MTA-által gyártott egész kártyavár összeomlik, egyik érvük ugyanis az, hogy nem kerültek ki ’48-as honvédek Szibériába.)

Kovács lábjegyzetben idézi, hogy "Ezekből és hasonló esetekből szövődtek a legendák...", mintha Strém maga is hazugságnak tartaná, amit leírt. Pedig a Magyarov nevű faluról azt írja, ő is áthaladt rajta, a Balogh nevű zászlós unokájával való találkozást meg "szavahihető" barátaitól hallotta. Tehát nyilván nem azért használja a "legenda" szót, hogy kétségbe vonja, hogy '49-ben magyar honvédeket deportáltak. Egyébként a "legenda" szót máshol is használja Strém, csak Kovács azt nem idézi:

"Ha egyszer az irodalomtörténet és az egész világ közvéleménye a Petőfi-tüneményt lezárta úgy, hogy ami benne ember volt, az a csatatéri halállal ment át az emberi és a magyar dicsőségbe, akkor felette kényelmetlen megbolygatni a legendát."

A főszereplő bizonyító erejű nevének elhallgatása

A Svigel Ferenc által közölt adatot, miszerint Petőfi 1850-ben az omszki várbörtönben raboskodott, a Petőfi Társaság a következő érvvel igyekezett cáfolni.

„Meg kell még azonban jegyeznünk valamit Petőfi omszki rabságára vonatkozólag. Az iliszunszki mese szerint Petőfi 1850-ben volt az omszki fellegvár foglya 1849-es hadifogoly társaival. Ugyanebben az időben valóban volt egy világhírű írófoglya az omszki várbörtönnek: Dosztojevszkij, akit 1849-ben ítéltek halálra, de kegyelemből várbörtönre változtatták az ítéletet[21]. A világhírű orosz író börtönében naplót is írt ’Emlékiratok a holtak házá’-ból címmel s nem valószínű, hogy ha Omszkban Petőfivel, aki már 1848-ban külföldön is ismert szabadságköltő volt, találkozik, vagy legalább is tud ottléttéről, erről nem emlékezett volna meg.”

Érdekes, hogy sem a Petőfi Társaság, sem Kovács László nem említi meg, hogy Dosztojevszkij Emlékiratok a holtak házából (későbbi fordításban Feljegyzések a holtak házából[22]) c. művének egyik főszereplője és narrátora a következő nevet viseli: Alexandr Petrovics.[23]

A névazonosság feltűnt Néhéz Mihálynak[24], de Hegedűs Imre János író, irodalomtörténésznek is, aki Váltóláz c. tanulmányában a következőket írja:

„Kezdjük a büntetése után írott, az egész életmű esszenciáját tartalmazó könyvével: Feljegyzések a holtak házából. Tolsztoj kedvenc olvasmánya volt. A börtönnaplók sablonjaitól már azzal eltér, hogy nem a saját nevét használja. Pontosabban: aki elmeséli a valós eseményeket, nem úgy hívják, hogy Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, hanem úgy, hogy Alexandr Petrovics. Családneve jellegtelen és érdektelen: Gorjancsikov. Az Alexandr Petrovics nem az. Nem jellegtelen.

(…) [Dosztojevszkij] kitalált egy figurát. Szibériai kisvárosban ismert meg – úgymond – egy házitanítót, akit gondos körülírással jellemez: »Nagyon sápadt, sovány, viszonylag fiatal, harmincöt év körüli, alacsony termetű, betegesnek látszó férfi volt.« Mintha ráismernénk valakire? Még az évek, a számok is pontosak. Őt 28 éves korában tartóztatják le, négy évet töltött Szibériában. Öt év katonaság. Ennek a képzeletbeli Alexandr Petrovicsnak a hagyatékában talált »egy apró betűkkel teleírt, vaskos füzetet«, amelyben a fegyházban töltött emlékeit, élményeit írta meg. Így lett Dosztojevszkij egyik legfontosabb műve, a Feljegyzések a holtak házából keretes munka. Alteregót választott, illetve talált ki, az mondja el helyette az eseményeket...

(...)

Van tehát egy félelmetes háromszög, amely kísért. Feltámadnak abban a háromszögben az Olvasó hagymázas őrületének kísértetei. A háromszögek csúcsai:

I. Miklós, orosz cár, aki eltiporta a magyar forradalmat.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, világirodalmi titán, aki Alexandr Petrovicsnak nevezi a rabot, a Feljegyzések… íróját.

Petőfi Sándor. Alexander Petrovics néven jegyezték be a Kiskőrösi Evangélikus Egyházközség anyakönyvéve. Később, iskolai bizonyítványokban, katonaságnál is használta ezt a nevet.. "[25] 

(Kár, hogy a szerző a barguzni expedíció tagjait mindeközben – a becsületsértés határát súrolva, vagy talán azt túl is lépve – „beteges fantasztáknak” nevezi.)[26] 

Könnyen cáfolható cáfolatok

Kovács László Petőfi Sándor és a barguzini 7-es számú lelet közös antropológiai jegyeinek (Bruce Latimer, Clyde Simpson, Kiszely István, Burajev Alekszij antropológusok által megállapított) „cáfolataiból” két példát emelnék ki:

„»1. Egybeesett a 7-es sír megtalálási helye azzal, amelyet a helyiek Petőfi Sándorénak ismertek.« Ez egyszerűen nem igaz! A helyieknek fogalmuk sem volt az egykori személy magyar nevéről, de még a magyar származásáról és költő mivoltáról sem, a barguzini sírhelyéről nem is szólva. Mindezt J. D. Vinokur állította, aki emlékeit a dilettáns orosz-magyar kutatók szenzációs eredményeit átvevő szovjet újságokból szerezte. A helyiek Petrovicsa és a Petőfi/Petrovics azonossága kizárható."

Először is Vinokur is helyi, Barguzinban született, attól még, hogy akkor éppen nem ott élt, simán nevezhető "helyinek". És az apja (aki Kovács szerint szintén nem volt "helyi"?) mutatta meg neki a sírhelyet, és mit ad Isten, 70 cm-re a megjelölt helytől volt a csontváz. És miért is zárható ki Petőfi és Petrovics azonossága?

„13. Az állkapocsszeglet oldalt kiálló.”

Ehhez semmiféle megjegyzést, cáfolatot nem fűz. Miért is? Mert a moszkvai vizsgálatok során az állkapocsszeglet ("rejtélyes" módon) megsérült (látható a moszkvai vizsgálatokról készült filmen, ami elérhető a youtube-on is[27]) Morvai mutat képet is, amin még ép volt az állkapocsszeglet. Ráadásul erről Kovács is tud, mert egy jóval (kb. 40 oldallal) későbbi lábjegyzetben ez olvasható (ha tisztességes tudós lenne, itt írna arról, hogy a mérete segíthet a nemmeghatározásban, és hogy valamilyen módon megcsonkult):

Odakinn „az amerikai tudósok mikroszkópos vizsgálattal megállapították, hogy a nőnek titulált esetleges Petőfi-csontvázhoz tartozó koponyán valaki reszelővel – mindkét oldalról – »leradírozta« a csecsemőnyúlványt [azaz csecsnyúlványt]. Mindezt Morvai Ferenc hozta az egybegyűltek tudomására. Márpedig a csecsemőnyúlvány mérete rendkívül fontos egy csontváz hajdani nemének meghatározásánál: ha nagyobb, férfi volt az istenadta, ha kisebb, akkor nő...” (1340. lábjegyzet).

Bizonyítás helyett kinyilatkozás

Szuromi Lajos[28] Petőfinek tulajdonított verseivel kapcsolatos érveinek érdemi kritikájára, cáfolására Kovács kísérletet sem tesz.

Itt érdemes kitérni Margócsy István egy tanulmányára, ahol a neves irodalomtörténész, Petőfi-kutató látszólag érdemben foglalkozik Szuromi elemzésével[29]. Margócsy a következőket írja:

"Szuromi Lajos is úgy vélekedett, hogy ő bár nem tud oroszul, de felesége nyersfordításából egyértelműen ráébredt, hogy e költemények csak Petőfitől származhatnak (…) az érintett versek harmadosztályú Lermontov-imitációként hatnak – ha Petőfi megtanult volna is oroszul, ilyen kifinomult orosz irodalmiságot nyilván nem tudott volna elsajátítani…"

Vegyük sorra Margócsy érveit, és hogy mi a probléma velük:

1.)

a) Szuromi nem tud oroszul

• Aki ’70-es években doktorált Magyarországon, szinte kizárt, hogy alapszinten nem tudott oroszul

• Az, hogy a felesége, Együd Éva, orosztanár volt, (Margócsy sugalmazásával ellentétben) inkább tovább valószínűsíti, hogy ő maga is tudott oroszul

b) A felesége nyersfordításából ébredt rá, hogy a versek Petőfitől származhatnak

• a tanulmány első, Hajdú-Bihari Naplóban közölt változatában, amelyet feleségével együtt jegyzett, nem nyersfordítás olvasható, hanem az eredeti orosz nyelvű vers és metrikai leírása

2.)

a) A versek harmadosztályú Lermontov-imitációként hatnak

• egy vers esztétikai megítélése persze szubjektív megítélés kérése (is). (Én pl. nem tartom Petőfi minden versét remekműnek.) Hogy a Szuromi által vizsgált versek nem Lermontov-imitációk, hanem inkább Petőfi-imitációk, de az sem kizárt, hogy Petőfi által írt versek, arra Szuromi Lajos számos érvet hozott föl, alaki-formai-verselési, valamint a versek motívumszerkezet alapján vonta le a következtetést: „Ha nem Petőfi írta e költeményeket, írhatta őket más?” Nos, ezeket az érveket kellett volna cáfolni, amire eddig nem került sor

b) kifinomult orosz irodalmisággal íródtak

• G. J. Korotkevics a Hajdú-Bihari Napló 1990. június 19-i számában megjelent cikkében (A hangsúly- és az képzavar árulkodik) pl. felhívja a figyelmet két nyelvi hibára, ami alapján szerinte bizonyos, hogy a két verset nem orosz anyanyelvű személy írta

c) ha Petőfi megtanult volna is oroszul (Margócsy szerint nyilván nem tanult meg, mert 1849-ben meghalt), ilyen kifinomult orosz irodalmisággal nem írt volna [harmadosztályú Lermontov-imitációkat]

• Természetesen nem zárható ki, hogy a nyilvánvalóan nyelvzseni Petőfi száműzetése alatt megtanult (ha nem is anyanyelvi szinten, de jól) oroszul

3.) A tanulmányt nem közölte egy irodalmi lap se (Margócsy nem vizsgálja az okokat, de azt sugallja, hogy a minősége miatt), ezért először egy eszperantó újság közölte.

• Igaz, nem „irodalmi lap”, hanem a Hajdú-Bihari Napló közölte 1989-ben a tanulmány első változatát, mely már tartalmazza a főbb érveket. Az okokról meg Borzák Tibor, aki levelezésben állt Szuromi Lajossal, a következőket írja:

„Úgy volt, hogy a tanulmány [Két ismeretlen szerzőjű orosz nyelvű vers Petőfiről] bővebb változatát közli Balogh Ernő az általa szerkesztett Kritika című folyóiratban, ahol a két orosz nyelvű verset Rab Zsuzsa műfordító átültetésében kívánták megjelentetni. Ebből azonban nem lett semmi, mert Szuromi nem járult hozzá, hogy Balogh bíráló megjegyzéseket fűzzön az elemzéséhez. Mindezt személyes találkozásuk alkalmával közölte a szerzővel, amikor Debrecenben felkeresve a lakásában elolvasta a kéziratot. A főszerkesztő komoran maga elé nézve azt is kijelentette, hogy a két orosz versben nincs semmi, ami Petőfivel kapcsolatba hozható. Végezetül úgy váltak el, hogy kommentár nélkül fogja kiadni a cikket és a verseket is – ezt hitte is meg nem is a zaklatott lelkiállapotú professzor. Szuromi Lajos másnap agyvérzést kapott. Kórházba került, hetek kellettek a felépüléséhez. Balogh Ernő nem látogatta meg, igaz, jó két hét után írt neki egy együttérző levelet. Egyik alkalommal pedig arról értesítette telefonon, hogy kapcsolja be a rádiót, a Gondolat-jel című műsorban a Petőfi-cikkéről lesz szó Kulcsár István egykori moszkvai tudósító asszisztálásával. Éppen csak elkezdődött az 1989. november 12-i adás, a professzor számára máris egyértelművé vált, hogy alantas támadást indítottak ellene, nyilván ’felsőbb utasításra’.”[30]

Látható, hogy Szuromi nem nyersfordításból dolgozott.

Összegzésképpen

Kovács László könyvéről is elmondható, amit Alekszej Tyivanyenko a moszkvai antropológiai vizsgálatokkal kapcsolatban írt:

„(…) távolról sem a tudományos munka hiányosságairól van szó, hanem durván kitervelt, országos méretű, tudományos hamisításról.”[31]

---

*Egyes források szerint hosszú í-vel írta a nevét, tehát: Svígel (a Szerk.)

---

Felhasznált irodalom

Borzák Tibor: P.S. Titkok a barguzini csontváz körül (BT-Press Könyv- és Lapkiadó Bt., 2014)

Bönisch, Hermann F.: És száguldanak a Csunguzok…    (Csáthy Ferenc Egyetemi Könyvkereskedés, Budapest, 1943)

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics: Feljegyzések a holtak házából (https://mek.oszk.hu/05300/05350/html/02.htm#7)

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics: Tanulmányok, levelek, vallomások (Magyar Helikon, Budapest, 1972)

Együd Éva – Szuromi Lajos: Két ismeretlen szerzőjű orosz nyelvű vers Petőfiről. (Hajdú-Bihari Napló, 1989. szeptember 30.)

Gerskovics , Alekszandr: Az én Petőfim (Gondolat, Budapest, 1979)

Kornis Gyula-Voinovich Géza-Gáspár Jenő: Petőfi állítólagos szibériai fogsága és halála. Koszorú. A Petőfi Társaság Közlönye 8 (1941-1942) 1-23.

Kovács László: Csalóka lidércfény nyomában – A szibériai Petőfi-kutatás csődje (Irodalomtörténeti könyvtár, Argumentum Kiadó, Budapest, 2003)

Margócsy István: „…hány helyen nincsen Petőfi?” Amit A Petőfi-legendák hátteréről tudni lehet ( https://ketezer.hu/2018/01/margocsy-istvan-hany-helyen-nincsen-petofi/ )

Nehéz Mihály: Rabkenyéren (BT-Press Könyv- és Lapkiadó Bt., 2024)

Szabó Géza: Ásatás Barguzinban – A régész egy legenda nyomában (Múzsák Kiadó, 1990)

Szuromi Lajos: Itt a vége, fuss el véle... Hajdú-Bihari Napló (1990. jan. 15., 3.o.)

Szuromi Lajos: Két orosz nyelvű vers Petőfiről. Hevesi Szemle (1990. febr.-ápr. 59-65. o.)

Tyivanyenko, Alekszej: A szibériai „titkos fogoly” – Petőfi Sándor Barguzinban (Magyarok Világszövetsége, Budapest, 2017)

Lábjegyzetek 

[1]Élet és Irodalom, 1972. május 27. 7.o. Érdemes megemlíteni, hogy milyen, a szibériai Petőfi-kutatással kapcsolatos események történtek a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején.

– 1968. szept. 17. Irkutszki Egyetem "Legendák és feltételezések Petőfi Sándor, a híres magyar költő szibériai tartózkodásáról" c. konferencia

(részt vett rajta pl. F.A. Kudrjavcev prof.

a konferencia színvonalára jellemző, hogy nem tudták, hogy Petőfi születési neve Petrovics volt, vagy hogy Iliszunszk nevű helység szerintük soha nem létezett, mert nem találtak olyan térképet, amin szerepel)

– Matolcsi János a '60-as évek végén a Szovjetunióban többek között Petőfi Sándor szibériai életszakaszát is kutatta (Dr. Borsche Károlyné közlése; Tyivanyenko, Alekszej: A szibériai „titkos fogoly” – Petőfi Sándor Barguzinban [Magyarok Világszövetsége, Budapest, 2017, 42-43. o.])

– Élet és Irodalom, 1972. május 27.: Radó György: Szibériai nyomozás ("E füzetke [Svigel Ferenc kisnyomtatványának néhány oldala] tartalma az az egymilliomod valószínűség, melyet a Petőfi kutatás nem hagyhat figyelmen kívül. (...) A szálak a Burját Szovjet Autonóm Köztársaságba vezetnek”)

– Fekete Sándor: Petőfi Sándor életrajza I. (1973)

"A második kötet 1844-től 1848-ig, a harmadik kötet pedig 1848 elejétől a segesvári ütközetig kíséri majd nyomon Petőfi életét."

A II. és III. kötet nem készült el, de Kovács Lászlóra "maradt örökségként Kiss József és Fekete Sándor minden e témával [Petőfi szibériai »legendája«] kapcsolatos jegyzete is.” (Hanthy Kinga)

– Józsa Antal (1973 és 75 között kint kutatott a SZU-ban "magyar internacionalisták" után): "Több, mint másfél esztendőt a központi levéltárakban dolgoztam, a védiki (?) feltáró munkára viszonylag kevés idő jutott. Ezt bizonyítja a leningrádi, petrozavodszki, tallini, noviszibirszki és irkutszki kutatásom tapasztalata is. Leghosszabban Novoszibirszkban dolgoztam a párt- állami levéltárak állagaiban. Elég nagy munkával sikerült egy reprezentatív statisztikát összeállítanom mintegy tízezer hadifogoly adatairól. Kiderítettem, hogy 1919 végén és 1920 elején nem egy, hanem két internacionalista szervezése folyt Szibériában.(…)

Szibériában csak az érdemi kutatás megkezdéséről lehet beszélni. (...) Rendkívül tanulságos volt az Irkutszki egyetem három tanszékének az ottlétem alatt összehívott közös értekezlete amelyen a nagy tekintélyű Kudrjavcev professzor elnökölt. A másfélórás tervezett megbeszélés, melyen a területi pártbizottság képviselője is jelen volt, öt óra hosszat vett igénybe . A legmegkapóbb az volt, - s ez tükrözte a tanszékek kollektív szellemét – amikor az irkutszki történészek elismerésre méltó szakmai válaszai után, amit a végén megköszöntem, Kudrjavcev könyvét dedikálva szerény jegyezte meg: 'Látja, elvtárs,a jelenlevők valamennyien a tanítványaim. Örülök a sikereiknek.'"

(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár. Később Józsa Antal Az 1849-es cári intervenció Magyarországon c. könyvben leírta, hogy itt kérdezte Kudrjavcev Petőfiről 1975-ben.) 

[2] Szabó Géza: Ásatás Barguzinban – A régész egy legenda nyomában (Múzsák Kiadó, 1990, 142-143. o.)

[3] Kovács László: Csalóka lidércfény nyomában – A szibériai Petőfi-kutatás csődje (Irodalomtörténeti könyvtár, Argumentum Kiadó, Budapest, 2003)

[4] Hanthy Kinga: Sírásók. A Petőfi-legenda, avagy volt-e leánya Hrúz Máriának? Magyar Nemzet Magazin 56 (238 (2003. október 11.) 34.

[5]http://epa.niif.hu/03500/03573/00119/pdf/EPA03573_mn_2016_03_50-59.pdf

[6]https://regeszet.bibl.u-szeged.hu/index.php/munkatarsak/oktatoink/kovacs-laszlo/

[7]https://regeszet.bibl.u-szeged.hu/wp-content/uploads/2017/11/Kovacs_CV.pdf

[8] Hanthy Kinga: Sírásók. A Petőfi-legenda, avagy volt-e leánya Hrúz Máriának? (Magyar Nemzet Magazin 2003. október 11., 34. o.)

[9] Ráadásul Tyivanyenko nem régész, hanem helytörténész, a történelemtudomány doktora.

[10] Zolnay Vilmos (Könyvtáros 20. évf. 11. sz.)

[11]„Tatár József a Magyar Polgár című lap 1877. július 22-i számában megtalálta Manasses Dániel kihallgatási jegyzőkönyvét, amelyben meglepő pontossággal mondta el az eseményeket. A kutató kiderítette, hogy Manasses valóban találkozott Petőfivel, de nem Sándorral, hanem Petőfy Ignác főhadnaggyal, aki egy évvel volt fiatalabb a költőnél, és fiatal orvostanhallgatóként a bécsi légióban harcolt Bem parancsnoksága alatt a bécsi forradalomban. Annak leverése után Magyarországra szökött, s 1849 tavaszán csatlakozott a 31. honvédzászlóaljhoz, amely az erdélyi sereghez tartozott. Július 19-én főhadnagyi rangot kapott. A csíkszeredai kórházban ott lehetett Manasses Dániellel együtt. Tatár József megállapítása szerint tudatosan arra terelték a tanút a kihallgatói, hogy Petőfi Sándorral találkozott, s mert ez a vallomás érthetően nem a költőre vonatkozott, könnyen rá lehetett fogni a csalást. Meg sem próbálták kideríteni az igazat, mivel már akkor is abban volt érdekelt a hatalom, hogy eltitkolja a költő Segesvár utáni sorsát.”  (Dalmay Árpád: A Petőfi-bicentenárium remélhetőleg igaz válaszra készteti a tudományt! Aracs - 22. évf. 1. sz.  https://epa.oszk.hu/03400/03482/00083/pdf/EPA03482_aracs_2022_1_078-083.pdf )

[12]Tudtommal magyarul teljes terjedelemben itt jelent meg először a cikke, 2023-ban: https://www.szilajcsiko.hu/single-post/cserben-hagyott-hoseink-felejtesre-itelt-magyar-eletek-sziberiaban-fuksz-sandor-cikksorozata-20

[13]Gerskovics, Alekszandr: Az én Petőfim (Gondolat, Budapest, 1979, 54-55. o.) 

[14]ww.szilajcsiko.hu/single-post/cserben-hagyott-hoseink-felejtesre-itelt-magyar-eletek-sziberiaban-fuksz-sandor-cikksorozata-20

[15]Tyivanyenko szerint létezett is ilyen helységnév.

[16]Komis Gyula-Voinovich Géza-Gáspár Jenő: Petőfi állítólagos szibériai fogsága és halála. Koszorú. A Petőfi Társaság Közlönye 8 (1941-1942) 1-23 o.

[17] Fentebb utaltam rá, hogy Tatár József kutatásai szerint Manasses Dániel pere koncepciós per volt  (ld. Dalmay Árpád: A Petőfi-bicentenárium remélhetőleg igaz válaszra készteti a tudományt! Aracs - 22. évf. 1. sz.  https://epa.oszk.hu/03400/03482/00083/pdf/EPA03482_aracs_2022_1_078-083.pdf )

Azonban ha Manasses mégis csaló volt, azaz nem járt Szibériában, az az állítása, hogy vittek ki honvédeket, köztük Petőfit is, még igaz lehet.

Egyébiránt a Petőfi Társaság közleménye nem pontosan interpretálja Helfy Ignácz és Tisza Kálmán közti 1977-es szóváltását. A Petőfi társaság szerint:

"A viszonválasz során Helfy Ignác még felkérte a belügyminisztert, hogy a kormány a közös külügyminisztérium útján intéztessen kérdést az orosz kormányhoz. Végül arra kérte az interpelláló a kormányt, hogy mihelyt a jelentések beérkeznek, azonal tegyen jelentést a Háznak. Erre azonban nem került sor, mert közben Manasses Dánielt leleplezték, kiderült, hogy közönséges szélhámos, aki Pap János, Czika György, Antal István és Pető István nevek alatt többször becsapta a hatóságokat s 1873-tól 1875-ig Nagyváradon börtönben ült s a börtön 'magányában gondolta ki az egész mesét, arra számítva, hogy kiszabadulása után a hiszékeny embereket elszédítve, Petőfi szibériai rabságának mondájával pénzt kereshet."

Helfy Ignác interpellációjának pontos szövege:

"Szemben azon legújabban fölmerült hirekkel, melyek szerint az 1849-ben reánk tört orosz hadseregek hazájukba visszatérve, magukkal hurczoltak nagyszámu magyar állampolgárokat, kiket részint fogságra, részint bányamunkákra itéltek, részint pedig az orosz hadseregbe soroztak, s hogy ezek közt, nevezetesen a S z i b é r i á b a n raboskodók között léteznék nagy költőnk is: Petőfi Sándor, kinek nyomtalan eltűnését a nemzet 28 év óta gyászolja, kérdem a t. belügyminiszter urtól: Tett-e valamit és minő lépést e megdöbbentő hir való vagy valótlanságának kiderítése iránt? S ha eddig még nem tett, szándékozik-e a rendelkezésére álló minden eszközt felhasználni a végett, hogy a tényálladék minél előbb kiderittessék, s a mennyiben ez a felmerült hireknek egészben vagy csak részben bár megfelelőnek bizonyulna: intézkedni, hogy honfitársaink haza kerüljenek, s hogy a népjog ily durva, kegyetlen megsértése kellőleg megtoroltassék?"

Tisza Kálmán válasza:

„Részemről, midőn ezen hír újabban felmerült, —bár magam is azon leverő meggyőződésben vagyok, hogy e hírek legalább Petőfire nézve álhírek, de épen azért, hogy nyomába jöjjünk annak, van-e valami és minőalapja van annak, amit egyik másik ember az országban beszélt, intézkedtem az iránt, hogy ott, hol az illetők tartózkodnak, az ügy megvizsgáltassék. (Helyeslés.) Eddig azonban még nem kaptam jelentést, addig pedig azt gondolom, míg legalább valószínűleg elő nem állíttatik a dolog, további lépéseket tenni nem lehet…”Helfy: „Én teljesen megnyugszom a miniszter úr válaszában, ámbár azt hiszem, nem volna valami nagy fellépés, ha a külügyminisztérium útján kérdést intéztetne az orosz kormányhoz, van-e erről valami tudomása. Egyébiránt ha a miniszter úr már megtette az említett irányban a szükséges lépéseket, megnyugszom benne, csak arra kérem a miniszter urat, ha a jelentések beérkeznek, és a kormány tájékoztatva lesz a dologról, méltóztassák a házat értesíteni."

Tehát Helfy számára sem egyértelmű, hogy Tisza Kálmán érdeklődött-e az orosz kormánynál, de szerinte ez lenne a kérdés tisztázásának megfelelő módja, nem az, hogy kiderítsék, Manasses Dániel szélhámos volt-e vagy sem.

[18]Tyivanyenko ezeket tisztázta (Tyivanyenko, Alekszej: A szibériai „titkos fogoly” – Petőfi Sándor Barguzinban. Magyarok Világszövetsége, Budapest, 2017, 211-219.o.)

[19]Komis Gyula-Voinovich Géza-Gáspár Jenő: Petőfi állítólagos szibériai fogsága és halála. Koszorú. A Petőfi Társaság Közlönye 8 (1941-1942) 1-23. 

[20]Vö. "Ha a valóság tényektől és nem meggyőződésektől függ, akkor a tények megnyilvánulásáig, a bizonyosságig mindkét gondolkodói iránynak létjogosultsága van. A bizonytalan valóság kutatásra ösztönzi az embert, van aki a fáradozás bizonyos pontján megnyugszik, mások olykor önemésztő nyugtalansággal kutatnak tovább. E sokszínű küzdelemből ritkán váratlan eredmények születnek, s mindig több a kudarc, mint a siker. Lehet ezt a nyugtalanságot sok mindennek nevezni, néha még heroizmusnak is. Filep Tibor (...) itt aposztrofált cikkében számomra elsősorban az a nyugtalanító, hogy egy (bizonyosnak minősített bizonytalan) részeseményt egésszé tágít, a barguzini csontok legendáját is átadja az enyészetnek. Ennek a legendának a történeti valószínűsége valóban csekély, de tényszerű cáfolatára ma még senki sem képes. (...) A szibériai fogoly Petőfi legendája (...) – tagadó tények híján – természetesen él tovább, akár az idők végezetéig…" Szuromi Lajos: Itt a vége, fuss el véle... (Hajdú-Bihari Napló, 1990. jan. 15., 3.o.)

[21] Dosztojevszkij 1950. január 23.-án került az omszki várbörtönbe, Svigel adatai szerint Petőfi 1849. december 30. és január 19. között raboskodott ott.

[22]https://mek.oszk.hu/05300/05350/html/index.htm

[23]Hozzá tenni kell még ehhez: A. Gerskovics: Petőfi és a forradalmi Oroszország c. tanulmánya szerint az orosz nyelvű irodalomban Petofiként vagy Petjofiként, kb. akkor kezdett ismertté válni, mikor Dosztojevszkij a Feljegyzések a holtak házából-t írta – de Petrovics név nem származhatott a korabeli újságokból. Gerskovics szerint egy 1862-es szentpétervári irodalmi esten, ahol fellépett Nyekraszov (Petőfi verseinek első fordítója), Dosztojevszkij részleteket olvasott fel a Feljegyzések a holtak házából c. művéből, „a közönségből többen Mihajlov nevét kiáltozták, és a zajt alig lehetett lecsillapítani.” (Gerskovics 1979. 72-73. o.) Mihajlovról pedig, aki maga is fordított Petőfi-verseket, a következőket írja Tyivanyenko: „az orosz népfelszabadító, költő, saját őrizetbe vételéig és a nercsinszki kényszermunka-táborba kerüléséig Petőfi verseinek fordítója, V. A. Mihajlov, aki még beszélt az 1849-es forradalom fogoly honvédjaival, mélyen meg volt győződve arról, hogy a barguzini Zander (Sándor) és a magyar Petőfi Sándor – egy és ugyanaz az ember. Az ő meggyőződése szolgált alapul a XX. század szovjet népkutatóinak, A. V. Gurevics és L.E. Eliaszov megegyező következtétéséhez.” https://www.egipatrona.hu/mvsz/doc/Petofi_AV_Tyivanyenko_Barguzini_versek.pdf

[24] Nehéz Mihály: Rabkenyéren (BT-Press Könyv- és Lapkiadó Bt., 2024, 212-218. o.)

[25] https://olvasat.hu/valtolaz/

[26]Érdemes még megjegyezni, hogy Dosztojevszkij nem csak a Feljegyzések a holtak házában c. regényben ír a Szibériába száműzött politikai foglyok helyzetéről, hanem a leveleiben is. Az 1954-ben Omszkból bátyjának küldött levelében többek között ez olvasható:

„…csukott szánokba ültetett át minket, ami nagyon üdvös volt, mert rettenetes fagyok jártak. (…) A pusztaságon át vittek, a pétervári, novgorodi, jaroszlavli s a többi útvonalon. Borzalmasan átfagytunk. Melegen voltunk ugyan öltözve, de például tíz óra hosszat egyfolytában ülni egy szánkón, és így tenni meg öt-hat postaállomást, szinte kibírhatatlan volt. Csontig átfagytam, és alig győztem később felmelegedni a melegben. (…) A permi kormányzóságban 40 fokos hidegben vészeltünk át egy éjszakát. A kutyának sem kívánom. Ugyancsak kellemetlen. Szomorú volt az a perc, amikor átkeltünk az Urálon. A lovak és a szánok belevesztek a hóbuckákba. Fergeteg dúlt. Kiszálltunk a szánokból, éjszaka volt és ácsorogtunk, várva, amíg kihúzkodják a szánokat. Körös-körül hó és fergeteg; Európa határa, előttünk Szibéria s benne a titokzatos sors, hátunk mögött minden, ami elmúlt – szomorú volt, kicsordult a könnyem. Végig az úton, egész falvak kifutottak az utcára megbámulni minket; az állomásokon, bár láthatták, hogy meg vagyunk bilincselve, háromszoros árat fizettettek.(…) Január 11-én érkeztünk Tobolszkba, s miután jelentkeztünk a parancsnokságon, és átestünk a motozáson, amikor is elvették tőlünk minden pénzünket, engem Durovval és Jasztrzsembszkijjel külön cellába vezettek; a többiek, Szpesnyev [Nyikolaj Szpesnyev (1821 – 1882), a Petrasevszkij-kör tagja, Dosztojevszkij róla mintázta Sztragovin alakját az Ördögökben. 1857 és 1859 között az Irkutszki kormányzóságon dolgozott (Tyivanyenko szerint ekkor Irkutszkban volt többek között a Bajkálon túli területi közigazgatási hivatal, a Börtön- és kényszermunkaosztály és a Bajkálon túli körzeti bíróság.); mikor Dosztojevszkij visszatért Pétervárra, köszöntésén jelen volt Szpesnyev is. – G.M.] és társai, akik már előbb megérkeztek, egy másik helységben ültek, és egész idő alatt úgyszólván nem is láttuk egymást. (…) Végül újra elindultunk, és három nap alatt megérkeztünk Omszkba. (…) Nagyon keserves volt az életünk. A katonai kényszermunka nehezebb a polgárinál. Négy éven keresztül négy fal között éltem, és csak munkára jártam ki a várból. Nehéz munkánk volt, persze nem mindig, és előfordult, hogy rossz időben, esőben, locs-pocsban, vagy télen, az elviselhetetlen, zimankós hidegben elhagyott az erőm. Egyszer négy óra hosszat dolgoztam odakinn, amikor a hőmérőben megfagyott a higany, és vagy 40 fokos hideg lehetett. Megfagyott a lábam. Egy kupacban éltünk, mindannyian együtt ugyanabban a kaszárnyában. (…) A padlón arasznyi kosz, az ember eleshet, elcsúszhat rajta. (…) A mennyezet csepegett – mindenütt léghuzat. Mi meg – akár a heringek a hordóban. (…) Alkonyattól hajnalig nem lehetett kijárni szükségre, mert a kaszárnyát bezárták, csak egy küblit raktak az előtérbe, s ettől elviselhetetlen bűz terjengett. Minden rab büdös, mint a disznó, és azt mondják, lehetetlen fajtalankodás nélkül meglenni, hiszen ’eleven emberek vagyunk’ – úgymond. (…) Enni kenyeret adtak és káposztalevest, amelybe negyed font marhahús járt volna fejenként; de a húst aprítva teszik a levesbe, és én sose láttam egy darabot se. Ünnepnap kása, szinte teljesen zsírtalanul. Böjtben káposzta vízzel és úgyszolván semmi más.” Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Tanulmányok, levelek, vallomások (Magyar Helikon, Budapest, 1972, 443-448. o.)

[27]Petőfi - Egy legenda nyomában - 1. rész ( https://youtu.be/mhaJuCUNzmM?si=03OLpWndQi0__bLh Utolsó letöltés dátuma: 2024. 09. 10.)

[28] Szuromi Lajos (1936-2010). Borbély Szilárd szerint „heroikus irodalomtörténész (...) meghatározó tanáregyéniség volt, akiben a tudós kutató egyesült az eltökélt nevelővel. Racionalitás iránti szenvedélye a verstan megszállott kutatójává tette. Tanulmányai és monográfiái a tudományterület alapművei közé tartoznak.” Főbb művei:József Attila: Eszmélet (1977)

A versritmus elemzése az iskolában (1980)

Petőfi metrumai (Jékel Pál, Szuromi Lajos, 1980)

Szuromi Lajos, Szilágyi Péter, Kecskés András: Kis magyar verstan (1981)

A szimultán verselés (1990)

A magyar hexameter és a magyar disztichon (1997)

[29]Margócsy István: „…hány helyen nincsen Petőfi?” Amit A Petőfi-legendák hátteréről tudni lehet ( https://ketezer.hu/2018/01/margocsy-istvan-hany-helyen-nincsen-petofi/ ) 

[30]Borzák Tibor: P.S. Titkok a barguzini csontváz körül (BT-Press Könyv- és Lapkiadó Bt., 2014, 422-423. o.)

[31]Alekszej Tyivanyenko: A szibériai „titkos fogoly” – Petőfi Sándor Barguzinban (Magyarok Világszövetsége, Budapest, 2017, 255. o.)