Győri-Nagy Sándor: Mi a baj a(z anti-)finnugrizmussal?

Forrás:

Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága Anyanyelvi Konferencia, 2024.09.18. szerda

Az írást jelentősége miatt tesszük közzé teljes terjedelmében itt, a Szilaj Csikón is. – a Szerk.

Megleptek az E-Nyék-en (2024.09.06-án) közölt „Visszatekintés…”-em gyorsan felszökő olvasószámai. Ha hiú fiú lennék, még büszke is volnék rá. De a jelenség inkább megdöbbentett, mert ettől lett egész, amitől féltem.

AZ ÍRÁS ELŐZMÉNYE ITT OLVASHATÓ: https://mnyknt.hu/gyori-nagy-sandor-visszatekintes-a-magyarok-xi-vilagkongresszusanak-magyar-nyelvi-konferenciajara/

Az egyik felét megtapasztaltam a Magyarok XI. Világkongresszusának magyar nyelv konferenciáján. Azt a nehezen féken tartható, görcsös ellenszenvet, amely a „finnugrizmus”, vagy a „nyelvész” szó hallatán ágaskodott az egybegyűltekben.

Mikor aztán előadóknak, résztvevőknek egyaránt kiderült, hogy a „hivatalos nyelvészek bojkottálják” a rendezvényt, az utolsó előadó már nem is érezte kötelezőnek a konferencia-szervezők békekereső indíttatását, előszedte a „finnugrizmus koporsójába” szánt három szegecsét.

Sajnos a Világkongresszus Zárónyilatkozatába is belekerült még egy koporsószög, amit a (kiváltott) anti-finnugrizmus még egy „kegyelemdöfés”-sel is megtoldott. Egy olyan szerző s művének magyarra fordítása kapcsán, aki/ami sokkal többet érdemelne Magyarországon indulatoknál, félelmeknél vagy nagyjázó sietségnél.

Fischer Károly Antal magyar–sváb kétnyelvű néprajzos-nyelvészünknek, rováskutatónknak az Anton Karl Fischer néven Berlinben 1917-ben kiadott „Erklärung der skytisch-sarmatischen Namen und Wörter aus der ungarischen Sprache” című, rendkívüli jelentőségű, kétkötetes munkájáról van szó.

Már itt hozzáteszem, hogy a Süsserott Kiadó se volt a nyelvi lektorálás csúcsán, hisz nem csak a könyv német szövege hemzseg a magyarpárú kétnyelvű áthatásoktól (lásd e tárgyú kutatásaimat az 1986-ban alapított ‒ Juhász Gyula akadémikus vezette ‒ Magyarságkutató Intézetnél). A címben is rossz a határozott névelő használat. Szerényebben hangzott volna, ha a szerző jelöletlen határozatlansággal nem az összes, hanem csak az általa összegyűjtött ‒ nem csekély, 1000 körüli! ‒ korpusz vizsgálatára utal. Így: „Erklärung skythisch-sarmatischer Namen und Wörter aus der ungarischen Sprache”.

Ennél fogva a heveny(észett) fordítás címén ‒ „A szkíta-szarmata nevek és szavak magyarázata a magyar nyelvből” ‒ még inkább megakad a magyar arány- és nyelvérzék. A fenti határozottság átvétele mellett az is ront a címen, hogy hallatlan szógazdagságunk ellenére kétszer ismétli a „magyar”-t, és nem cseréli az elsőt akár „értelmezés”-re. Persze, így „nem olyan hangsúlyos”, de legalább igaz az ígéret.

A magyar nyelvészet számára külön(leges) fontosságú műnek ez a ‒ kongresszusi vágtában ‒ szinte lektorálatlan nyersfordítású kiadása sokakban méltatlanul hűtheti le majd a fölkeltett érdeklődést. Kivált, ha rájönnek a címmel egy szakaszban rejtőző újabb, kilektorálatlan hibákra.

A joggal Sajnovicsra rímelő bevezető tanulmány ui. arról tájékoztat (félre), hogy a német eredeti „2019-ben ismét (megjelent) a Literarion kiadónál”. Az újólagos megjelenés „stimmel”, de nem a „Literarion”-nál, mert ilyen nincs. Ellenben van egy „Literaricon” a bajor Dinkelscherben városkában. Ez adta ki újra a Fischer I-II-t, bár nem 2019-ben, hanem 2020-ban.

Meg akartuk rendelni, de Magyarországra nem lehet. A megküldés csak 3 német nyelvű országra áll: Németországra, Svájcra és Ausztriára. Ez is csak egy svéd bank mindenféle személyes adatokat igénylő s visszaellenőrző „kedvezménycsomag”-ja keretében.

Vajon mi indíthatta a Literaricon-t a 2020-as utánnyomásra? Csak az-e, hogy a szerző halála után 95 évvel mindenütt közkinccsé vált a mű? Vagy egy másik izmus is közrehatott? Netán az, amely a Wehrmachtnak 1939-ben a szarmata, 1941-ben a szkíta történelmi térségek felé mutatta az utat? Az indogermanizmus, mely e területek szarmata-szkíta lakosságát a germánság keleti ágába sorolja?

Vajon milyen vérmes Európa-politikai remények szédületében látták elérkezettnek az időt arra, hogy az orosz-ukrán háború előkészületei közben fölmelegítsék kényszerűen jegelt emlékekeit a szarmata-szkíta „keleti indogermán” térségekre, egy olyan művel, amelyiket az ellenlábas érintettek, mint a magyarok, 2020-ban‒ 103 évvel a megjelenése után ‒ még nem fordítottak a maguk nyelvére?!

Sőt! Ezen ellenlábas érintettek, bár ma már nagyszabású tudományközi önkutató intézményük van, még mindig úgy tudják, hogy a szarmata-szkíta történelmi terület nem a mi nyelvtörténeti terünk, hisz az „keleti indoeurópai, azaz szkíta” (lásd Balázs Géza interjúját Kásler Miklóssal, a Magyarságkutató Intézet főigazgatójával. Magyar Nyelvőr, 2024. 3. sz. 283‒290, 289. old.). Ezért is tartom tisztelendőnek a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) vállalását, hogy nemcsak a Fischer-könyv magyar kiadását indította el, hanem a Magyarok XI. Világkongresszusát is a szkíták jegyében rendezte meg.

A szkíták „keleti indoeurópaiságát” ‒ úgy látszik, még mindig ‒ az indogermanizmus közvetlen útmutatása szerint kell tudnunk. Kevéssé ismert, hogy Wilhelm von Humbolt, a szellemi atya, a halála előtti években külső tagként bábáskodott az újszülött Magyar Tudományos Akadémia körül. A németekkel már régen is ez volt a viszonyunk: ha idejöttek, legalább egy leányvállalatot hagytak maguk után, természetesen az ideológiájukkal együtt.

E leányvállalat az 1849‒1867 közti jogszünet alatt létrejött feltételek mellett ‒ ekkor kényszerül alapszabályváltásra az MTA ‒ izmosodott izmussá. S bár az MTA eredetileg a magyar nyelv ápolására létesül, a magyar nyelv- és néptörténet-hamisító finnugrizmus bújt ki belőle. Ehhez hamisította hozzá Sajnovics „Demonstratio”-ját, amelynek mind eredete (1770, -71, -72?), mind harmadfélszáz év múltán esett magyarra fordítása (Délvidék, 1968 vagy a 20 évig zárolt ELTE-s, 1994), illetve kiadása (2014 vagy 1994?) körül sűrű a homály (lásd Halasy-Nagy Endre „Előbeszéd”-ét a 2014-es kiadásban).

Ne csodálkozzunk hát a koporsószegelők és kegyelemdöfölők türelmetlen indulatain 2024-ben! Ki ne látná, hogy a finnugrizmus él. Simulékonyságával, fejlett alkalmazkodó képességével ott van nyelvi-történelmi önszemléletünkben, tankönyveinkben, a „nemzetközi feltételrendszer”-ben. Hogyne lenne ott a nemzetközi feltételektől függő nemzetpolitikában? Nemzeti érdekeink ellenére!

Az élő finnugrizmus még elviselte, hogy a nemzetpolitika nyisson a törökös area felé. De a többi irányban „bekeményít”, és ha nem is nyíltan: „küszöb alatt” fékez. Mert ez ideológiai lényege. Féken ‒ és hamis vágányokon ‒ tartja többek közt magát a finnugor nyelvtudományt, az elvi hatókörében működő nemzeti nyelvészetet és nyelvészeinket. Utóbbiaknak ezért nem tanácsos „tilalmas” területekre lépni. Pedig ők is tudják, hogy a finnugrizmust mint fékező, torzító ideológiát le kell bontani, ha másképp nem megy, egyszer majd állami eszközökkel.

Le kell bontani, mert addig nem születhet egészséges, jó célú, elfogadható, békeképes finnugor nyelvészeti szaktudomány. Nem épülhet újra a magyar nyelvi és történelmi önszemlélet, amíg ez az ideológia ki nem vonul innen, mint az utolsó német vagy szovjet katona. Addig semmilyen nyelvészet és nyelvész nem szabadul az erőszaktevő gyanújától. Addig nem lelhet egymásra nemzet és nyelvtudománya, pedig ha valamire, erre a legnagyobb szükség volna.

A Magyarok XI. Világkongresszusa, ha súlyos emberi áldozatokkal és komoly kommunikációs hibákkal is, de 2024-ben stabil hídfőállást épített ki mindehhez. A Magyarok Világszövetségével (MVSZ) együtt, mely Magyarország egyik legrégibb civil szervezete, sajátos legitimációjával arra küldetett, hogy különleges nemzeti sors- és tudományos kérdéseket is fölvessen, s napirenden tartson, amit a belső szövetségi rendszerek, a nemzetközi meghatározottságok közt szűkebb játéktérrel rendelkező állami politika egyelőre nem engedhet meg magának.

Ám ebből a hídfőállásból már nem a háborús logika szerinti hadműveletekkel, hanem csak békeképes, közös munkával vezet tovább egyenes (Egy-en-es!) út. Ami egyszerre minőségi és tartalmi folytatás. Ezt a legkönnyebb indulatokkal elpuskázni. A munka mindig nehezebb, mint a harc. Egyik épít, a másik rombol, ha nem is mindig szándékosan. A felbolydult sereg már emléktáblát akar Fischer Károlynak Budán. Az érthető hevület bele se gondol, hogy az emléktábla-kihelyezés önkormányzati engedélyhez kötött. Ott megkérdezik majd: „Ki ez a Fischer?!” Nincs a Pallasban, sem a Révaiban. Az Új Magyar Lexikonban sincs. És fordulnak tanácsért azokhoz, akik elvelődei kihagy(at)ták mindenünnen. S az MTA majd megismétli ugyanazt, amit Fischer ír le műve 29‒42. oldalain.

Félelmetes csapdahelyzet a nyelvtudomány számára! De félelmetes csapdahelyzet ez a magyar nyelv és a magyar nyelvközösség számára is. Közben a másik oldalon már a finnugrizmus következő árulásának vagyunk fültanúi. Annak, amit a rendszerváltás után pár nyelvstratéga meg is fogalmazott, hogy ti. szükséges a magyar nyelv „indoeuropeizálása”. Mintha addig nem ez történt volna, lassú méregadagolás formájában. Most pedig már kikerülhetetlenül vakcinázzák belénk az anglicizmusok, amerikanizmusok tömegét a kereskedelmi és az állami média minden lehető eszközével.

A magyar anyanyelv- és kultúra-tulajdonos közember csak azt érzékeli, hogy védtelen a médiából rászabadított idegen hangképzésű, beszéddallamú, ugráló hangsúlyokkal, „lazán”, érthetetlenül hadaró riporterek, kommentátorok, sztárok és celebek, reklámok agymosó hangverésében, antipentaton zenezajok zuhatagában. De azon nyelvészek ellen is, akik segítség helyett azt fejtegetik neki, hogy mindez milyen liberálisan jó, és hasznos a magyar nyelv változása, megújulás érdekében.

Az anyanyelv-felelősök közül csak egy-két író lázad az anyanyelv kiszolgáltatása ellen, de ők „nem fősodratúak”. Lásd Sántha Attila szívszorongató híradásait Erdélyből vagy a csángó végekről, avagy Pataki Tamás racionális intését a 2024.09.06-i Indexen (Aki nem tud helyesen magyarul, azt lóvá teszik), éppen egy okoskodva feladatmulasztó nyelvésszel szemben. Az Index akarva(?)‒akaratlan(?) utána rúg, arról tájékoztatva minket, hogy „A szerző Herczeg Ferenc-díjas író, a Magyar Demokrata hetilap főmunkatársa”, de „A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját”. Nem merik azt mondani, hogy „Van igaza mindenkinek”: résen kell lenni.

Pedig a nyelvközösség elárulására mindig kész finnugrizmus most végképp maga alá temetheti egész nyelvészetünk tudományos hitelét. Mert ki tud a nyelvészhősökről, akik az áruló izmusok alatt is tették a dolgukat, hordozgatták össze nyelvünk kincseit, igazgatták, tanították „nem középiskolás fokon” az utódokat, nem törődve a szelekkel. Ők a nyelvészek zöme. A nyelvészderékhad. Ám most ők szembesülnek a pimasz váddal, amellyel az eszdéesz próbált bűntudatot kelteni a közemberekben, mondván: mindenki kollaboráns és bűnrészes, aki egy országban maradt a kommunizmussal.

Emberként ezért zavarnak engem a szóval csak ütni tudók. Az ilyen fajta ellenségességre sosem a valódi bűnösök, a főkolomposok rezzennek össze, hanem a vétlen többség. Azok, akiknek épp akkor adatott elküldetni erre a földre, mikor még a tanítóikat is a finnugrizmus szellemében oktatták, s ettől se lettek finnugristák. Magam is tisztelem pl. Deme László professzor emlékét, akitől a finnugrizmus bolsevik korszakában tanultam funkcionális mondattant. Aki először irányította figyelmemet a kisebbségi kétnyelvűsödés anyanyelvi következményeire. Emberségre, pontosságra, tudományos felelősségre tanított. Ő lenne nyelváruló?!

Ezért a finnugrizmus-kori nyelvészértelmiségért fájt a szívem akkor is, amikor a Turulház-beli magyar nyelv konferenciától távolmaradtak. Értettem a félelmeiket. Ki az, aki szívesen szolgáltatja ki magát alpári, igaztalan inzultusnak? Őket sejtem leginkább azok közt többségben lenni, akik olyan reméletlenül magasra hajtották „Visszatekintés…”-em olvasószámait. Ők nem írtak hozzászólást az első után, mert egyelőre jobb csöndben maradni. Ki tudja, hogyan fordulnak a szelek…

Hát itt állunk most. Közben tovább folyik a nyersfordított Fischer-I. kapkodó forgalmazása. Nem a javítás mellett, hanem egyelőre helyette. Mégis ajánlom minden nyelvészolvasómnak: ha teheti, reszkírozza meg a 7000 Ft-os, ritkaságfeláras kiadást a Turulház portáján (Semmelweis u. 1-3), mert a nyersfordításból is átsüt mind a szerző zsenialitása, mind a világfordítás lázában égő fordítók jóakarata. Ha mindannyian merünk és tudunk együtt jót akarni, a Jó meg fog születni általunk.

Akkor valóra válik, ami szükségszerű, hogy a Fischer-I. lektorált, briliáns magyar fordítású első kiadását nyelvésztársakkal együtt, nyelvész és nem-nyelvész közönség előtt fogjuk bemutatni. S együtt koszorúzunk majd Fischer Károly Antal budai emléktáblájánál, amikor az is megvalósul a közös jót akarásból. Jelezve, hogy mi magyarok ‒ e teremtéstükör-anyanyelv felelős gazdái ‒ nem egymás, nem a tiszta szó, nem a becsületes tudomány, hanem csupán a hazugság ellenségei vagyunk.

---

Kapcsolódó cikkünk:

• Győri-Nagy Sándor: Visszatekintés a Magyarok XI. Világkongresszusának magyar nyelvi konferenciájára

• Varga Domokos György: Fischernek annyi? Újabb adalék a szkíta‒hun‒magyar azonosság vitájához