Hálacsődületek hazafiakért, szabadságharcosokért – a Hála Hazafiainknak Mozgalom elindítása
Tisztelt Olvasó! Kedves Barátom!
Korábbi írásomban megmagyaráztam, hogy derék hazafiaink, szabadságharcosaink megmentésére miért a hálacsődületek szervezését látom jó és ígéretes lehetőségnek; semmiképpen nem a kegyelemben részesítésük előmozdítása helyett, hanem ez mellett.
A hálacsődületek többé-kevésbé a villámcsődület (flash mob) néven közismert utcai akciózás mintáját követnék. Ebben az írásomban tervem gyakorlati megvalósíthatóságát, beteljesülése várható hatását, hasznosságát boncolgatom.
Három példa
Képzeljük el a következő hálacsődületeket!
1. Böjte Csaba igéje és imája
A Nyugati téren, a vasúti pályaudvar előtti gyalogos forgatagban egyszer csak felbukkan Böjte atya, méghozzá barna szerzetesi ruhájában. Mintha magában mosolyogna. Nem siet, inkább még lassítja is lépteit.
Mögötte árvaházi gyerekei gurítanak nevetgélve egy tekintélyes fahordót. Előtte nem messze szintén az ő egyik neveltje, kezében hegedű, Csaba testvér láttán halkan megszólaltatja. Hozzá érvén, a hordót talpára állítják, Böjte Csabát pedig felsegítik rá. Gondosan körbeállják, nehogy leessen. Megafont (vagy mikrofont) nyomnak a kezébe.
– Hordón még sosem szónokoltam, de különleges idők különleges megoldásokat követelnek. Innen talán messzebbre és magasabbra ér az értetlenkedésem. Kétezer évvel ezelőtt a jó gazda már tudta, hogy a tékozló fiát miért kell tárt karokkal, nyitott ajtóval, frissen levágott borjúval, ünnepi lakomával fogadnia. Miért ér olyan sokat családja, nemzetsége számára az az ifjú, aki a megszokott kényelmét, anyagi biztonságát elhagyva, csupán a maga erőfeszítéseire építve, életét kockáztatva keresi a boldogulás útját. S aki a személyes, keserű tapasztalatai, kudarcai nyomán ébred rá, hogy családjainkból, közösségeinkből teljesen kiszakadva, tőlük teljesen elszakadva nem boldogulhatunk. Megtér hát – visszatér –, de onnantól fogva a közössége csakis gazdagodik őáltala és ővele. Mert a személyesen megszerzett és megszenvedett, bő tapasztalatát mind a családja és közössége javára fordítja.
Vajon miért nem volt kétezer év sem elegendő az emberiségnek arra, hogy ezeket a bölcsességeket felfogja, megértse?
Hála helyett miért megvetésben, gyűlöletben, kirekesztésben, felfoghatatlanul hosszú fegyházbüntetésben részesülnek a mai tékozló fiúk? A legbátrabb hazafiaink és honleányaink, a legeltökéltebb szabadságharcosaink? Odaát, Erdélyben is, és ideát, Anyaországban is.
Miért jó a nép szolgálatára esküdt tett hatalomnak, hogy tárt karok, rebegő hálák helyett rendőreivel, ügyészeivel, bíráival és kommandósaival vasra vereti, dutyiba dugatja a népük boldogulásáért felelősséget érző, az önkényeskedésekkel merészen szembe szálló hazafiakat, szabadságharcosokat?
Miért nem látható be, hogy ez a fajta rendcsinálás, lelketlen igazságszolgáltatás, kegyetlen tisztogatás előbb-utóbb elkerülhetetlenül általános szellemi–lelki zülléshez, a gyávák, hitványok egyeduralmához vezet?
Testvéreim!
Imádkozzunk...
S itt már csakugyan Böjte Csabára és a tisztelt Olvasó képzeletére bízom, milyen hálaadó ima hangzik el. Annyit már így is igazoltnak vélek, hogy egy olyan világhálós kisfilm, amely ügyes kivitelben a fenti jelenetsort tartalmazná (Böjte Csabát akár egy színész is eljátszhatná), szíves fogadtatásra lelne – még akkor is, ha a film végén feltűnne a Hála Hazafiainknak Mozgalom jelképe. S alatta ott sorakozna a mozgalom köztiszteletnek örvendő tagjainak neve, s aztán következne még néhány közismert kép a jelenkor fogságba vetett magyar, erdélyi, külföldi hazafiairól, szabadságharcosairól. A legtöbb jóravaló ember bizonyosan nem venné zaklatásnak, ha hálaadó filmünkre kéretlenül felhívnák figyelmüket, sőt, maguk is szívesen továbbküldenék. S ezzel elindulhatna, terebélyesedhetne a hálaáradás – egyszersmind pedig egyre kínosabban érezné magát az az elvakult önkény, hatalmi gőg, amely fogságra ítélte, börtönbe juttatta őket.
2. Tóth Ilona kísértő szelleme
’56-os mártírunkról könyv, filmes visszaemlékezés és rockopera is készült, mindegyikből emlékezetes részletek, magvas gondolatok, sőt alkotók és szereplők is „kölcsönözhetők” 10-15 perces hálacsődületünkhöz. A lényeg, hogy mutatkozzék meg az az ordító ellentmondás, ami ’56 igazsága, Tóth Ilona bámulatra méltó tisztessége és ártatlansága, valamint az őt felakasztatók rideg, számító lelketlensége között feszül. Fejeződjék ki az a hatalmi gőg, amely nemcsak „népi demokráciában”, hanem „polgári demokráciában” is feljogosítva érzi magát arra, hogy koncepciózusan eltakarítsa útjából mindazokat, akiknek a jelleme zavaróan, sőt idegesítően más, mint ő maga. S akik emiatt a mindenkori kiváltságosok hatalmi rendszerét – a kisiklott „létező” szocializmust, vagy a kisiklófélben lévő „létező” demokráciát – alapjaiban fenyegetik.
Hogy milyen is lehetett Tóth Ilona most megidézendő jelleme, arról a hálacsődület aktív és passzív résztvevői például a rockopera Balázs Béla-díjas rendezőjétől, vagy éppen a főhőst nagy átéléssel játszó színművésznőtől értesülhetnek. „Hűség az emberekhez, hűség azokhoz az értékekhez, amelyek között az ember felnő, hűség a hazájához – ez mind benn van ennek a lánynak a történetében” – nyilatkozta Koltay Gábor a bemutató után. Liszi Melinda pedig e szavakkal ecsetelte a hatvan év múltán általa megelevenített, tragikus sorsú huszonéves lányt: „Csupaszív ember”, aki az Istenben való hitet, a gyógyításban való hitet, a magyarságért való szenvedélyes létet, „ezt így mind, magába sűrítve megtestesíti.”
Ehhez ők nem tették, s a csődületnek sem tennék hozzá, hogy „hiszen ez a hűség, ez a hit, ez a magyarságért való szenvedélyes lét Budaházyt és társait is éppen ugyanígy jellemzi, sőt, a kanadai kamionos szabadságkonvoj sittre vágott vezetőit is!” Ezt nem az ő dolguk kimondani, a meghökkentő megegyezést inkább finom képi eszközökkel, múlt és jelen valóságmorzsáinak, szereplőinek csendes felvillantásával, egymásba úsztatásával érdemes érzékeltetni.
Arról pedig, hogy egy koncepciós per hogyan tud odáig fajulni, hogy a vádlottak egymásra, sőt, saját magukra hamisan valljanak, a téma jogtörténész szakértője, az Őrizd a lángot c. rockopera ötletadója, Dr. Horváth Attila tudhatna hitelesen szólni. De nála már – a jónép meggyőzéséhez, akár a helyszínen, akár a képernyők előtt – szükségünk lesz egy ügyes kekeckedőre is.
Ugyanis Tóth Ilona ártatlansága és erkölcsi nagysága még mindig nem nyilvánvaló a közvélemény számára. Kádár elvetemült „igazságszolgáltatóinak” olyan körmönfont módon s oly mértékben sikerült rákenni a gyilkolás gyalázatát, hogy máig nem sikerült lemosni róla. Tehát a helyszíni és a képernyők előtti, csakugyan spontán „csődületekben” bőven képviseltetni fogják magukat azok, akik az ún. rendszerváltásunk után sem voltak hajlandók elfogadni, hogy Tóth Ilona módszeres kényszerítés hatására tette gyilkosságot „beismerő” vallomását. Egészen bizonyos, hogy legalább lelkileg megdolgozták, megkínozták, megzsarolták...
Akinek közvetlenül vagy közvetve bármikor köze volt e válogatott tortúrák alkalmazásához, a létezésüket – jól felfogott saját érdekéből – nyilván mindig tagadta, és mindig is tagadni fogja.
Csakhogy azokkal sem sokkal jobb a helyzet, akik személyesen sosem kerültek ilyen vérlázító aljasságok közelébe. Elvakult jóhiszeműségük miatt sem tudják elképzelni az ilyesmik létezését. Akkor már inkább a saját szemüknek és fülüknek hisznek – márpedig a korabeli híradóban a vádlott, ugyebár, saját maga vallja be a bíróság és a közönség előtt szörnyűséges tettét. Méghozzá úgy, hogy közben sem a bíró, sem a foglárok nem magasodtak fenyegetőleg fölébe, tehát szemlátomást nem kényszerítette rá senki, hogy önmaga ellen valljon.
Nos, éppen e veszedelmes vakhit megingatására lesz szükségünk a csődületbe beépített ügyes kekeckedőnkre. És egyáltalán nemcsak Tóth llona tisztázása, hanem Budaházy és társai, sőt a kanadai szabadságharcosok becsületének visszaszerzése érdekében is. Ugyanis a rákenés gyalázatának végtelenül aljas és körmönfont szokása nem múlt ki a kommunista rendszerrel, hanem – egykori gyakorlóival egyetemben – szépen áttelepült demokratikusnak hirdetett rendszerünkbe is.
E téren lényegében annyi történt csak, hogy a „rendszerellenesség” főbenjáró bűne helyett a „terrorizmus” lett a bűnök bűne. Ez lett az az új gumiparagrafus, amelyet a hatalom birtokosai, kiváltságosai gőgös kedvük vagy politikai hasznuk szerint értelmezhetnek így vagy úgy. Emiatt lehetséges, hogy lovasrendőrökkel támadni békés tüntetőkre, levadászni, ártatlanul fogságba vetni, véresre verni őket, szemüket kilőni – mindez a bírák szerint nem számít terrorizmusnak. Ellenben az efféle terror ellen bármiféle tényleges – főképp tettleges – szabadságharcot folytatni, az már annál inkább!
Mivel pedig a média szolgalelkű, gondolattalan főárama már jóideje a terrorizmust és a terroristákat mutatja fel a világ legfőbb gonoszaként, ezért a mindennapi sűrű gondjaikba belefeledkező tömeg számára egy dolog egészen bizonyossá – mondhatni, ösztönössé – vált: ha nem akar bajt hozni a saját fejére, jobb, ha olyan távol tartja magát a terroristának kinyilvánítottaktól, amennyire csak lehetséges.
Ez a magyarázata annak, hogy a szabadságharcosaink kiszabadítására kezdeményezett világhálós aláírásgyűjtéshez nemhogy egymilliónyian nem adták a nevüket, vagy legalább szerény százezren, de eddig még tizenhatezren sem. Pedig fogunk mi még bőven olyan szorult helyzetekbe kerülni, amikor jól jönne nekünk a szent igazságért akár önfeláldozásra is hajlamos szabadságharcosaink mozgolódása. De hol lesznek még nekünk ilyenjeink, ha a mostaniak jóformán semmi hálát, semmi tisztelgést nem éreznek áradni irányukba? Ennyire érzéketlen, lelketlen népért miért is vinnék vásárra bőrüket? Miért is áldoznák fel nemcsak a saját életüket, de hovatovább a családjuk boldogulását is?
S itt térek ki hálacsődületünk „népi” kekeckedőjének fontos szerepére. A megfelelő dramaturgiai pillanatban odakiált a Tóth Ilonánk mártíromságát kamerák előtt megelevenítőknek:
– Azért annyira nem kéne mosdatni! Aki ölt, az ölt. Gyilkos. Bevallotta!
Minden szem rámered. Kekeckedőnk Tóth Ilona beismerő vallomását idézi – mintha maga is ott állna a bíróság előtt:
– „...egész természetesnek tartottam, hogy ez egy ávós, aki csoportunkon rajtaütött, és én, valamint társaim a letartóztatás veszélyétől csak akkor szabadulhatunk meg, ha gyorsan eltesszük láb alól. A hirtelen jött események hatása alatt nemcsak, hogy nem tudtam megfontolni tettemet, hanem még a legkisebb gondolkodásra sem volt időm.”
A végén még gúnyosan hozzáteszi:
– Ennyi. Úgyhogy jobb lesz, ha elhúznak innen! Befejezik a hazudozást. Abbahagyják a szerecsenmosdatást!
Legyint, menne el.
– Várjon! – kiált utána Liszi Melinda. – Tudja, hogy az édesanyja mit talált a börtönből megkapott személyes holmija között?
Kekeckedőnk kérdőn néz rá.
– Egy összegyűrt szalvétát.
– Na és?
– S körömmel betűk voltak belenyomkodva.
– Betűk?
– Betűk...
– Miféle betűk?
– „Nem öltem”. Ez volt belevésve.
Dr. Horváth Attila (vagy az őt – a jogtörténészt – megtestesítő színész) veszi át tőle a szót.
– És azt tudja-e... – Körülnéz, s már az egész csődülethez szól. – És azt tudják-e, hogy mit nyilatkozott 17 évvel ezelőtt az a BM-es operatív főtiszt, aki a kivégzés előtti napon beszélt Tóth Ilonával?
– Nem. Nem tudjuk!
– V. Nagy Árpád megkérdezte tőle: tudja-e, hogy nemsokára mi történik vele. „Tudom”, válaszolta Tóth Ilonka. A főtiszt szerint hosszasan, szótlanul nézték egymást. „Higgye el, nem követtem el azt, amiért holnap kivégeznek”, szólalt meg végül Tóth Ilonka. „Hát akkor minek ismerte be?”, kérdezte meg tőle a főtiszt... Óriási szerencsénk, hogy a lelkiismerete hosszú évtizedek múltán fellázadt, s így végre megtudhattuk tőle az igazat, csakis az igazat. „Kérem, én erről nem beszélhetek” – ezt felelte neki Tóth Ilonka.
– Kérem, én erről nem beszélhetek! – ismétli meg Liszi Melinda.
V. Nagy Árpád megjelenítője lép hozzá.
Kérem, én erről nem beszélhetek! – sóhajt a főtiszt szemébe nézve Tóth Ilona (Liszi Melinda) – Csak az édesanyámat sajnálom, mert neki most nagyon fáj a sorsom.
V. Nagy Árpád lassan elfordul tőle, a csődületet figyeli, majd mint aki egy végső, megmásíthatatlan tanúvallomást tesz:
– „Személyes szakmai tapasztalatom alapján kijelentem, hogy Tóth Ilonka nem követte el azt, amit beismert. Mert egy elítélt, aki tudatában van annak, hogy másnap felakasztják, nem képes úgy beszélni, és a másik szemébe nézni, ahogyan ő.”[1]
Imádkozzunk!
Adjunk hálát Tóth Ilonának és ’56-os szabadságharcosainknak.
Adjunk hálát minden hazafinak és a világ minden szabadságharcosának, aki nem hajlandó önkényuralomban, zsarnokságban élni!
Aki nem hajlandó megengedni, hogy emberhez méltatlan életet éljünk!
Hovatovább itt van ennek a csődületnek a vége. Hogy pontosan hol s hogyan fejeződne be, bízzuk a rendezőjére, szereplőire.
A világhálón futtatandó filmnek azonban feltétlenül folytatódnia kell a történet teljes kikerekedéséig, az időszerű tanulságok levonhatóságához. Csak most a Budaházy és tsai ügyét a lehető legrészletesebben ismerő, a mai rendőrség, a mai ügyészség és a mai bíróság természetével – magyarán: aljasságaival – tisztában lévő ügyvéd nyilatkozatát kell Tóth Ilonánk megrázó története után odabiggyeszteni. A bevágandó filmrészletben (Politikai Hobbista Gaudi-Nagy Tamással) ezeket a személyes szakmai tapasztalatait osztaná meg a jóérzésű nézőkkel:
„A problematika az, hogy semmit nem tudtak kétséget kizáró módon bizonyítani. Voltak események, ez nem vitatható, de hogy ezt ez a személyi kör, abban a formában, ahogy ezt a vádirat tartalmazza, követte volna el, ez nem állt meg. Jogállamban csak akkor lehet bűnösséget megállapító – pláne ilyen súlyos vádak miatt – ítéletet hozni, ha ez fennáll. És ez jelenleg nem áll fenn. Két személyt kényszervallatás eszközével vettek rá arra, hogy olyan nyilatkozatokat, olyan vallomásokat tegyenek, amelyeket egyébként nem tettek volna. Ezt nekem elmondta – mint országgyűlési képviselőnek – ez az ember, és én ezt tanúként elmondtam ebben az ügyben. És a bíró erre azt mondta, hogy elfogult vagyok, és ezért nem tudja figyelembe venni. (...) És egy másik vádlottal is ugyanez történt.”
És most már – a rockopera zenei aláfestésével – sorra beúszhatnak a Budaházy és társai, valamint családjaik hétköznapi életét felvillantó képfoszlányok...
3. Varga Domokos: Kutyafülűek, Két év
A mai napig könnyekig meghat édesapám („Apja”) 1957. december 24-én, szentestén, fogságban írt verse, a Két év. Hogy mit érezhetett a megszülésekor, akkor foghatjuk fel igazán, ha hozzáképzeljük legnépszerűbb elbeszéléskötetének, a Kutyafülűeknek egyik-másik jelenetét. Például azt, amikor elveszett Gergő öcsém, alig négyévesen. Kétségbeesetten rohangáltunk fűhöz-fához, és a hegyi ismerősöket is mozgósítva és biztatva, torkunk szakadtából üvöltöttük, hogy Gergőőőőő!!!!!!! Gergőőőőő!!!!!!!! Gergőőőő-tekergőőőőő!!!!!!! Andris bátyám nyolc-, Petyó bátyám hat- jómagam ötéves voltam, Panni húgunk kettő, Kismagdus csecsemő (Julcsi testvérünk pedig még nem született meg). Nos, egy jó rendező és lelkes gyerekszínészek közreműködésével, azt hiszem, elég hamar elég nagy csődületet lehetne támasztani bármely nagyobb településünk bármely forgalmasabb helyszínén, ha a Kutyafülűekből eljátszanák – elüvöltöznék – a fenti jelenetet. S a figyelem megragadása után, a felzaklatott lelkeket hirtelen megragadná egy messze csengő karácsonyi hálaének. S ebből bontakozna ki hajdanában két évre ítélt édesapám fájdalmas verse, valamely közkedvelt színészünk előadásában. (Egyikük arca és hangja máris megjelent képzeletemben, de a választás jogát szívesebben adom át akár a majdani rendezőnek, akár a mostani tisztelt Olvasónak.) Előre elárulom, hogy az egykori lírai költeményt az teszi bántóan időszerűvé, hogy a most elítélt hazafiaink egyike éppen olyan talpig tisztességes és felelősségteljes ember, mint amilyen édesapánk volt egész életében, és éppen úgy hat gyereket kényszerült most otthon hagyni, mint édesapám a kádári megtorlás idején...
KÉT ÉV
Az átkozottak el voltak kapatva,
rohant elő mind: „Mit hoztál, Apja?”
Ott álltam sokszor még az ajtóban
s már nyakamban négy-öt rajkó van,
zsebembe nyúlkál, cipőm tapossa,
táskám üríti gyorsan laposra,
nadrágom tépi, kezem harapja
s kórusban ordít: „Mit hoztál, Apja?”
Adjam a zordat? Tudják a besték,
tudják ők: alig várom az estét,
hogy haza érjek s ricsajuk árja
lelkem zugait zúgva átjárja,
s mint élettóba mártott nyavalyás,
ha béna testét oldja a varázs,
én is újra ép, fürge, friss legyek,
ne búskomor, mint ősszel a legyek.
Hogy a hajcihőt tovább fokozzam,
rájuk kiáltok: „Semmit se hoztam!”
Megáll az ütő a kis mellekben,
de riadalmuk hamar ellebben
s mind egyet érez a Kisdombival,
aki mint egy vad növendékbivaly
megáll, négy éves fejét felkapja
s konokul bőgi: ”De hoztál, Apja!”
Tekintetével majdnem felnyársal
s teli a hangja szemrehányással,
sőt megvetéssel: no, jó kis Apja,
saját fiait is úgy becsapja,
és már az egész ifjabb korosztály
vele visítja: „Hoztál! De hoztál!”
Zsebembe nyúlok, kutatok hosszan
s nagyot füttyentek: „Csakugyan! Hoztam!”
Igen, de néha tényleg semmit se
hoztam, mi öröm-éhük enyhítse,
hajszoltan, magam gondjába veszten
szívüket csúnyán meg-megsebeztem.
Állnak. „De hoztál!” – hajtják hő hittel,
a vámpír élet mit még nem szítt el.
„Hoztál!” – s a nyáluk már-már kicsordul
az üres zsebbe képzelt cukortul.
Néznek s nem értik, mért állok veszteg –
hangjuk elcsuklik, szájuk megreszket,
sóvárgó arcuk egyre hosszabbra
nyúlik, s Kisdombi felsír: „Rossz Apja!”…
Rég volt… Töprengek: ha jő a napja,
rikkantják-e majd: „Mit hoztál, Apja?”
Folytathatjuk-e ott az életet,
ahol egy szörnyűt zökkent s megrekedt?
Álmodom: nyitok be és a banda
röhögve -ríva ugrik nyakamba,
köztük Kismagdus, akit pólyásan
hagytam ott, hogy két évig ne lássam,
s most körültáncol s irtó kíváncsi,
ki ez a szőrös, nagyorrú bácsi…
S a többi hasát fogva kacagja,
„Hát ki, te buta, hát ez az Apja!”
Így lesz? Félek, nem. Fájó okoknak
miatta állnak csak és zokognak,
feldereng bennük a semmivé lett,
rettentő boldog hajdani élet,
most sejtik csak meg, jaj, mit vesztettek,
testük az iszonyattól reszket meg,
s szemükben két év kínja, haragja
sikoltoz némán: „Rossz, rossz, rossz Apja!”
(1957. dec. 24., a börtönben)
E hálaadó jelenet dramaturgiailag helyénvaló helyszíni befejezése a majdani hozzáértő rendező dolga. Szükség lesz itt is hálaimára, hálaénekre, tisztelgésre – mondjuk azokért, akik sokgyerekesként is képtelenek megfeledkezni arról, hogy „a haza minden előtt”.
A világhálós film végén azonban – egyebek mellett – be kellene villantani néhány képet a most elítélt rokonszenves magyar hazafiról és nem kevésbé rokonszenves családjáról, gyerekeiről. Hogy kapizsgálhassa a jónép: ha nem ocsúdunk, a továbbiakban a legocsmányabb – még a kádárit is felülmúló – önkényeskedésekbe is egyre-másra beleszaladhatunk.
A Hála Hazafiainknak Mozgalom elindítása
Tisztelt Olvasó, kedves Barátom!
Hálaadó csődületeinkkel mozgósítani szeretnénk. Nem tömegeket begyűjteni, emberek hadát meneteltetni, tiltakoztatni; hanem az értékeink és értékes polgártársaink iránti hálánk, tiszteletünk szellemét szeretnénk kiárasztani. Ily módon szeretnénk állhatatos derűvel szembeszállni azzal az általános lelki–szellemi–erkölcsi minőségromlással, amely istenes egészségünket, természetes viszonyainkat, elemi szabadságjogainkat egyre vehemensebben veszélyezteti.
Hálát adni jó és felemelő dolog.
Mozgalmunkba olyanokat várunk, akik akár névvel, akár névtelenül, ám sosem a maguk kézzel fogható hasznára, ellenben a lelki örömére támogatják az általunk képviselteket.
Minden olyan segítőt eleve a Hála Hazafiainknak Mozgalom tagjának tekintünk, aki erre a felhívásunkra felhívja embertársai figyelmét.
A mozgalom tagjaként tekintünk mindenkire, aki leendő hálacsődületeink megszervezéséhez az alábbi lehetőségek bármelyikében segítséget nyújt számunkra:
hálánk, tisztelgésünk erőteljes kifejezésére alkalmas témát, imát, éneket, zenét, verset, prózai szöveget alkot vagy ajánlj figyelmünkbe;
rangos színészeket, előadóművészeket, rendezőket ajánl figyelmünkbe; vagy színészként, előadóművészként, rendezőként hálacsődület előadására vállalkozik;
operatőröket, hangosítókat, videós filmkészítőket ajánl figyelmünkbe, vagy efféle hivatásokban jártasként ilyen feladatok elvégzésére vállalkozik;
szívesen állja egy-egy neki kedves hálacsődület megrendezésének és kivitelezésének teljes vagy részköltségét, akár névvel, akár név nélkül (itt jegyzem meg, hogy a világhálós terjesztésnél ragaszkodni szeretnénk a hirdetésmentességhez).
Azt hiszem, egyelőre elég ennyi. Aki érti, érti; aki nem, annak hiába szaporítanám a szót.
A Hála Hazafiainknak Mozgalom nem kíván önálló, adminisztratív szervezet lenni, s közvetlen anyagi támogatásokat sem fogadnánk be. Ezzel kapcsolatban tisztelt olvasóink figyelmébe ajánljuk az alábbi lehetőséget:
A nem anyagi jellegű támogatásokkal (ötletekkel, tanácsokkal, felajánlásokkal) kapcsolatban egyelőre személyes postafiókomra várom az értesítéseket (a tárgyban lehetőleg HÁLA megjelöléssel):
Tisztelt Olvasó, kedves Barátom!
A Hála Hazafiainkért Mozgalmat ezennel útjára bocsátom.
Nem várok tőle gyors sikert; jómagamtól viszont szívós eltökéltséget várok: addig ne adjam fel, amíg derék hazafiaink, szabadságharcosaink el nem nyerik saját népüktől az őket megillető hálát, és ennek nyomán ki nem szabadulnak rabságukból; s addig ne adjam fel, amíg az önkényuralmisták fel nem hagynak elemi szabadságjogaink egyre szemérmetlenebb megnyirbálásával, elvonásával.
Nemsokára újra jelentkezem e mozgalomindító felhívás bővített változatával: ebben már olyan, köztiszteletnek örvendő polgártársaink nevét is közzéteszem, akik a nyilvánosság előtt is vállalják a mozgalmunkhoz való csatlakozásukat, ennek lelkes támogatását. S felsorolnék majd néhány olyan új témát, amelyből hálacsődületet szerveznénk, s amelyek megvalósításához szívesen látnánk közreműködők jelentkezését.
Varga Domokos György
Előzmény:
Lábjegyzet:
[1] M. Kiss Sándor: Csalogányvadászok. Három tételben a Tóth Ilona ügyről. 1956–1966–1989. Kádár Jánostól Kádár Jánosig. Éghajlat Könyvkiadó, 12. sz. jegyzet, 262. o.
Comentarios